Árnyékod dől a gálicos mésszel kent falon.
A kékkő-fehér folt hűvösét megőrzi inged.
Megtart indulásod, hűlt helyed ebek ugatják.
Ki volt itt? – kérdik ezerszer áldott kóborkutyák.
Szívedben egyirányú utcák karamboloznak:
mindig szembejönnek a napfény aranyrögei.
Arcodra varrt szitakötőszárny rajza a holnap.
A kékség kendői repesnek tavaszi délutánban.
Szanaszét boldog kocsmák, szűk tekintetek.
Utad: isten tenyerébe karcolt életvonal.
Dühöd: keretéből pengével hasított vászon.
Titok feszül, csattog szavadban, röpköd-reped az ég.
