Előbb a bivalyok tűnnek el,
azután a lovak az illatos legelőkről,
végül a ferde esők terelte barmok.
Izzó huzalok tépik a madarak röptét,
mint kölykök az égen billegő papírsárkányokat
– kettéhasítva Daidalosz gyermekálmait.
Legvégül már csak
az okos tekintetű varjak csontja-csőre
fehérlik tintaszín tollak között.
A napok szétroppannak
mint a fúróféreg marta dióhéj,
odahagyva minden majdnem-élet.
Beszántva a málna, a ribizli,
köd mögé bújik az almáskert,
az emlékeikbe őrült almafák
egymásba fonják görcsös ágaikat,
mert elárvultak, elárultattak, és most lefekszenek,
létezés visszércsomói, a kígyós, iszapos gazba.
A sárba puffant almák apró koponyákká
fehérülnek, már csak ők világítanak
az augusztusok utáni szürkületben.
A bivalyok elballagnak,
örök havazás őslényei,
a lovak horpaszát fölszakítják
a testvérükként halálra ítélt sötét bikák,
a vágóhidak vasúti rámpáin
fölkaptatnak mézfényű napok jószágai.
A madarak nekivágódnak a fagy
üvegtábláinak, görbült karmaikkal vésik
a hófelleges eget.
Templomot kerít a vak szemhatár,
Ikarosz arccal a jégre csapódik, testén
nádkeretes zsírpapír szárnyak zizegnek.
A gyerekkor elmúlt.
Kirabolva
az utolsó verébfészek.
