Fábián István: A ZÁTONYEMBER

üresedő tükörkép

Ki nem laksz, csak létezel
négy évszakos szanaszétben,
azonnal beköltözhető valaholban.
Kirakat üvegén áttűnő arcod
brómezüstből kihámló fénykép:
lassan fölszívja a mögötted
dobogó várost. Zubbonyod
súlyosan lóg a szemetes szélben:
egy fürösztésed lesz még,
talán majd, ha holtan.

Dőlsz a járdán, időtlen zátony,
megkerülnek boldog létezések,
léted átlüktet a mocskos kabáton.
Félbe vagy. Nem voltál soha egészebb.
Tested üvegtáblára rajzolt célalak,
boltablakra szögezett felhő,
árnyad megáll kagyló-belseje-titkokon.
Papírmasé tájon, mázolt ég alatt
zúgnak aranyat pergő búgócsigák:
gyöngyházfényük átüt az utcazajon.

Időd hurcolkodás, repedt zacskó,
útszélre vetett paplan, kapualj-remény:
talán a játékbolti alkóv lakatlan.
A cintányéros bohóc szemébe nézel,
ő visszanéz, át rossz leheleted,
izzadt homlokod párafoltján.
Homlokod a hűvös üvegre ejted.
Koponyád papírhéj edény.
Nem voltál. Most örökre felejtett
éveidre zuhan a rozsdás vasredőny.

További bejegyzések