Fábián István: A SZÓ ELŐTT

székre vetett ócska pokrócomra ülök.
kezem térdemre ejtve kibámulok
pókhálós ablakomon, az égen.
hajnal dobogását képzelem,
látom lobogó sörényét.

Lobogók hajnal-sörényét látom.
A köd fölszakad, a füvek lélegeznek.
Paripák dobogását látom, lapos pofájuk
villog, fülük hátracsapva, de szemük mintha
barmok légylepte szemesarka volna.

Fölöttük forgó egek. Közelednek.

Kimondom a szerelmet. Kimondom
az utat, sosem voltak apámmal sem közös útjaink.
Az eget kimondom, feszes dongái szétröpültek.
Kimondom a város lélegzetét, a kéményektől
rég elkötődtek a vidám zivatarok.

Csak a dobogás marad: kimondalak.

További bejegyzések