Uram, napra nap tervszerűen
építed hiányodat, magad vagy
a megalkotott nemlét, jégen elfutó rianás,
perzselt szélű lyuk fehér ingen.
Aranypor vagy a miseborban,
szúnyoglárva állott szenteltvízben,
miként minden elhagyott szoba is
az időbe fagyott jelenlét.
Elmúlás minden megvalósulásod,
ember alakját öltött lávabuborék,
szögekkel levert megtorpanás vagy,
elakadt lélegzet, fölső egekről zuhanások.
Félelem és suttogás a léted. Téged
sok ezer éve villámvakultan kitaláltak.
A szavak közötti üresség vagy. Lennél,
ha lennél: lelkétől fosztott kósza állat.
A sorköz vagy apadó zsoltárokban,
szóköz zsíros szájakról csorgó igékben,
lehetnél a templomlépcsőről lerúgott
koldusod arca – fogatlan, büdös, idétlen,
de nem: átlépsz az embert szüntető
mindenen: vagy a fölszakadt sín,
beragadt váltók tévedése, vagy a hídbeton
repedése, sáromlás alatt cseréptető.
Fizetetlen számla vagy, Uram, halott
egedre írok meg nem érdemelt nagybetűket.
Hazám hazugságaival kitüntet: lettem
el nem követett bűnökért kereszteletlen.
És jól van így, egyre inkább jól van:
bűzlesz a hatalom fizette templomhajókban.
Nyugodt vagyok, van aki szeressen,
és boldog: szolgád kezére sosem hajoltam.
