Fábián István: A FEJEDELEM HALLGAT

Uram! Már régen nem kereslek,
de segítenék neked, ha lennél.
Ha nem akarnál több lenni
a képzelhetetlen végtelennél.

Uram, te ott! mert tudom, nem itt!
Egedben mint héjától riadt baromfiak,
tikognak borzas angyalok,
de elfogytak róluk a tollhullató egek,

hol madarak lépdelnek vidáman,
ahol lehetnénk mind a hárman:
te, szolgád-én és kettőnk felett
adományod: a hazát álmodó képzelet.

Látom, minden dunyhádat kihíztad,
a sok ezer évet is hitemre bíztad, tévedtél,
talán nem is voltál: országod megvan bár,
ma már csak némult szívekben él.

Ahogy ősszel húznak üres fellegek,
ahogy meddő földet öntöznek
örökre desztillált esők, ahogy jegek
hullanak márvánnyá simult tengerekre,

mert úrfelmutatásként földerül huncut terved,
cipeljük a reneszánsszal ránk pakolt terhet:
Lehettünk volna mi is akármi isten.
De csak koldusnyál lettünk templomkilincsen.

Most milyen jó itt. Idekint, kívül mindenen.
Hó és hideg van, és kétezer-húsz van,
nehéz volt kívül maradni, de ingemen,
ha nézed-nem-nézed, átüt-átsüt a szívem.

Most ma van, és most van, és pengés jelenidő,
és őzek vonulnak a ködben szelíden,
országvesztésben vagyunk, és egy állatszelídítő
ostorával csördítesz ránk, bomlott arcú isten.

Fejedelem voltunk, Uram, mi ketten,
tetten nem is ért volna senki,
ha nem fedem pauszpapír arcom arcodra:
minket együtt kell most már eltemetni.

[RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM VADÁSZIMÁDSÁGA:
Mi az ember, Uram, hogy úgy felmagasztalod? Mindeneket lábai elé vetettél, s a mezőnek minden állatát alája rendelted… / …Hogy köszönjem meg, Uram, hogy a vadászok tőrétől lelkemet kiszabadítottad? Amikor azonban én vadászom, ellenségeim reám vadásznak. Törd össze tőreiket… /…Munkára születtem, munkában telik gyönyörűségem………….Mert akármit teszek e világon, nélküled munka az és bánat……………]

További bejegyzések