Evinger Indra: Instultissimus est homo

     Anyácska most a szokásosnál is közelebb hajol.
– Szia, pici! Felébredtél? – szólít meg.
     Szeretném azt mondani, hogy vegyél fel, de alig kapok levegőt és még amúgy sem tudok beszélni.
– Kár, hogy mindent elfelejt mire három lesz. Azt mondják, akkor kezd kialakulni a tudatuk. Pedig szuper képeket lehetne csinálni vele, erősen fotogén, ez a kis melegítőszett is milyen vagány rajta – mondja apácska.
     Azt hiszem, a kanapén ül és engem néz, hallom azt a tipikus zajt, amit akkor ad ki, amikor figyel.
– Nézz a kamerámba, Bendi! – rikkantja el magát, és mivel én vagyok ez a Bendi, felé fordítom a nehéz fejemet.
     Remélem, jó leszek így, nincs erőm többre. Tudom, hogy száznyolc megapixel a fő kamerája meg kettő megapixel makró felbontású is, mindig örömmel osztja ezt meg a vendégekkel, akik a köszöntésemre érkeznek (folyton, fárasztóan), ezért biztosan nagyon jól lát engem így is. Én mégis jobban szeretném, ha most kivételesen fel is venne. Úgy értem a karjába, nem az úgynevezett tárhelyére. Nagy baj ez?
– Nem, inkább ide! Annyira cukorpofa vagy ezzel a kis piros színnel az arcodon!
     Teljesítem ezt a nem egyszerű kérést, erre még éppen futja az erőmből. Különben, ha ilyen cukorpofa vagyok, miért nem veszel fel? Itt állsz fölöttem anyácska, hallom, ahogy nézel, látnod kellene, hogy erre vágyom, mert fázom, didergem és nehezen lélegzem.
     Anyácskának egyébként ötezer millamperóra (vagy miljamperóra, esetleg miliamperóra) kapacitású az akkumulátora. Gondolom nagyon erős lehet, mert hallottam hogy, töltés nélkül is napokig bírja, azt hiszem, engem is el kellene bírnia anélkül, hogy jelentősebb mértékben gyengülne az emelésemtől.
     Milyen világ az, ahol egy anyának nincs ereje felvenni a gyereket? Ha ilyen, akkor kicsit félek ettől az új világtól, de ahogy mondták, el fogom felejteni az emlékeimet. Biztosan nem fogok emlékezni Tituszra sem, aki voltam, akit embernő szült és férfiember nemzett. Igen, kissé talán idegennek érzem magamat most, hogy a szülőim nagy, világító téglalap-fejek, aránytalan hosszú kezekkel. Vagyis, talán nem aránytalanok, de nehéz megállapítani újszülött szememmel.
     Egyébként szeretem őket, anyácskának finom púderillata van, apácskának meg olyan erős karja, mintha ács lenne, ezért is szeretném, ha felvennének, mert már nagyon fázom és valahogy szükségem lenne egy szerető, meleg kebelre.
     Jó, lehet, hogy nem vesznek fel, de azért mégiscsak illene örülnöm, sőt büszkének kellene lennem, hiszen anyácskának kettőszázötven gigabájt tárhelye van, apácskának meg kettőszázkilencven gigabájt, tegnap úgy beszéltek róla, mintha nagy dolog lenne. Biztosan nagyon eszesek lehetnek, úgy képzelem, sok könyvet tanulhattak meg, ezért terbélyes a tárhelyük.
     Apropó, a tárhely csak képek vagy ízek, szagok helye is? (Imádtam a garumot, sajnálnám, ha itt nem lenne, és ha nem lenne, akkor jó lenne megosztani az ízét mindenkivel, meg a töltött pele receptjét, azt ugyanis mindenkinek ismernie kell. Elmenthetném őket, mielőtt betölteném a hármat. Ha ezt lehetne, Cicerót is mentenék. Élek a gyanúval, hogy itt igen nehézkes lenne a beszerzése.)
     Á, sok-sok kérdésem van, csak nehezen kapok levegőt, nehezebb így gondolkodni is. Talán inkább vissza kellene aludnom, ahelyett, hogy magamban beszélek minden ébren töltött időmben. De mindent meg akarok tanulni, amilyen gyorsan csak lehet!
Például miként tehetnék szert jobb felbontásra? Pixelekre? Biztosan több pixel kell majd.
     Jaj! Igen, ez is érthetetlen… Nem az, hogy önkéntelenül kalimpálok és megint belenyúltam a szemembe, ezt értem. Ezzel összefüggésben van aggodalmam: a szemem nem fókuszál és nem ad ki olyan hangot, mint az övék, ráadásul nekem nincs világító téglalap-fejem. Vagy csak… még nincs?
Meg szeretném kérdezni őket: hogy működik ez?
Tudni szeretném, mert tényleg olyan sok dolog van, amit megoszthatnék velük (igen a garum, Ciceró és a töltött pele!). Ki tudja, talán tetszene nekik a kedvenc helyem, az Ulpia könyvtá, és talán a régi (makulátlan, fehér gyapjútógában mások fölé magasodó) Tituszra is olyan büszkék lennének, mint magukra.
     De most már igazán fojtogat valami a torkomban, egyre jobban fázom. Vegyetek már fel, kérlek!
Hirtelen elsötétül minden.
Talán most kapom meg a világító téglalap-fejemet?
Remélem, nem tart sokáig az átmenet, mert rossz érzésem van. Ha baj lenne, már szóltak volna, ugye?
Remélem, szép leszek, és az akkumulátorom erős lesz, mert a jelenlegit minősíthetetlenül gyengécskének érzem.
Ez az éles fülzúgás kizárólag az első feltöltés lehet, ugye?
Igen, biztosan most változom át.
– Úristen, Reni, nem figyelted? – pattan fel apácska, a kanapé is beleropog.
– Csak egy képet akartam megosztani!
– De hisz itt álltál felette!
     Apácska kikap a kiságyból, talán mégsem sikerült az átváltozás, talán soha nem is volt jó az akksim, ahogy rövidítve mondják. Szeretnék bocsánatot kérni tőlük, de a fene essen bele, még mindig nem tudok beszélni! Viszont legalább meleg van itt, apácska mellén.
Be is fordulok.
Hm, micsoda jó kis fészek…
     Sajnálom, apácska, sajnálom anyácska, biztos elrontottam valamit, és a hardverem, vagy mi, már nem alkalmas egy frissítésre. Pedig milyen sokat tanultam e röpke időben! Mégis úgy érzem, maradtam, ami egykor voltam: Insultissimus est homo.