Evinger Indra: Hosszú lábú béka bácsi

     Elég! – üvöltök a radiátor mellett ülő kétéves lányomra, még a kötényem is leoldódik. A paprikás krumpli úgy is a krémszínű szőnyegen az igazi.
     Rám néz kék lencsiszemével. Lencsibaba. Nem tudom, honnan örökölte, de átvilágít rajtam, ahogy ül a sarokban és szipog.
     Lenézek a lábam elé, ott nem világít semmi, pedig jó lenne valami, de így is is átvágok a puha kockák, a kemény kockák, a formabedobó darabkák és más apró játékok nyugtalanító rengetegén, majd leülök mellé.
     Magamhoz vonom.
     Nyugtatom őt is, magamat is, bár nem tudom, mi történt. Éjszakánként a párnámba folytom, de most csak úgy kikönyökölt a számon mély, remegő hangján az idegbeteg lélekmaradványom.
     Vajon minden szaranya így kezdi? Vagy vannak átmeneti stádiumok?
     Próbálom őt az ölelésemben tartani, de kitör, kihúzza magát, álla és homloka összegyűrődik, akár az a fonnyadt krumpli, amit az imént dobtam kukába. Sírni kezd, azon a sajátságos, vinnyogó (nem vinnyogó! ilyet nem mondhatok) vékony hangon, vigasztalanul, mozdulatlanul.
     Nem tud most beszélni, nem is akar, következő pillanatban már bújik hozzám: Ő nem, semmi rosszat nem csinált!
     Így van, nem rosszból akarta megrágni a radiátorcső tömítését. Csak kíváncsi volt, hogy odafér-e az apró egérfogaival. Megölelem. Nem tehet arról, hogy nem tudja visszatartani a késztetéseit. Én sem tudom, de én tehetek róla. Lassan lélegzem, megnyugszik ő is, én is.
     Miért várom el, hogy tudja azt, amit még nem tudhat, ha én sem tudok valamit, amit már megtanulhattam volna?
     Nem kéne így ostoroznom magamat, mondja a racionális énem. Persze, nem az a kőszívű banya fogja a lányom pici testecskéjét. Nem ő érzi a kétségbeeséstől rázkódó vállait.
     Én nem fogok sírni (de lehet, hogy mégis).
     Eszembe jut, ahogy anyám kiabált velem, amikor harmadikban az első hármasomat hazavittem, és borzasztóan megrémít, hogy olyan leszek. Nem. Nem is, az hogy leszek, hanem, hogy már vagyok. Olyan vagyok?
     Szövegértésből kaptam, harmadikos voltam. Egy hétig rejtegettem a dolgozatot apám közreműködésével a fehér íróasztalomban. Minden bútorom fehér volt. Mégsem lettem nagybetűs nő. Hát, nem ez volt életem nagy hibája, és még csak nem is a fekete ruhás, fekete sminkes korszakom. Valami más okból maradtunk távol.
     Ekézni szeretném őt ezért. Bántani. Képtelen volt elfogadni a tökéletlenségemet. Kirakati gyerek voltam, kirakati bizonyítvánnyal, kirakati ruhákkal, kirakati élettel.
     A következő pillanatban mégis megenyhülök, elevenembe mar a nemszeretés AHA élménye: ezt kaptam, pontosabban nem kaptam. Tehát ezért lettem ilyen elbaltázott.
     De minden rossz forrását a hétköznapok duzzasztják csak meg igazán: Ruhák, szennyesek, koszos fazekak, főzni kell, egyetemen tanulni, pelenkázás helyett ketrecharcba bonyolódni, felmosni, porszívózni, feleségnek, barátnőnek, álláskeresőnek, nőnek és leánygyermeknek lenni, kihordani agyérkatasztrófák sorozatát. Eközben a hosszú lábú gólya bácsi, lassacskán béka bácsivá válik. Először csak szavakat tévesztesz, aztán valahogy a betűket a szavakon belül, végül a szavak sem jutnak eszedbe.
     Hosszú lábú béka bácsi, mit akar kend vacsorázni?
     Ha még jól emlékszem, gyerekként anyámmal minden szombaton a nagymamánál voltunk, beszélgettünk. Mindig a sikerekről, mások balsorsáról, mama mindig megmondta a frankót mindenről, akár úgy volt, akár nem. Jobban belegondolva, soha nem volt puszi, nem volt ölelés.
     Hosszú lábú gólya bácsi, mit akar kend vacsorázni? Gólyahúst, brekeke? Ugye biz, az jó lenne!
     Lenézek a lencsibabámra. Még mindig a pólómat szorongatja, de közben leült, megtalált valami hajszálat, azt csavargatja az ujjai köré. Hóna alá nyúlok, aztán felemelem.
     Néz rám, mintha nem tudná, hogy mire számíthat tőlem. Bizonytalan. Iszonyú bizonytalan lehet abban, hogy fel fog-e bosszantani, ha nem marad a kezemben nyugton, akárcsak egy zsák krumpli.
     Ő nem egy zsák krumpli.
     És én sem vagyok az, hiába vannak ráncaim, hiába spájzoltak be, amikor szükségtelen voltam, hiába hálózott körbe az élet. Abban igenis van választásom, hogy mit adok tovább.
     Megölelem, megpuszilom.
     Sírok.
     Mondtam, hogy lehet, hogy sírni fogok, viszont ennyire rohadtul megnyugtat, hogy nem vagyok olyan, mint anyám. Vagyis, csak lehet, hogy nem.
     Lencsibaba közben kuncog, majd megfogja a maciját, és magához öleli. Először történik ez vele. Nézem, gyönyörködöm. Először történik ez velem.
     Közben nem is zavar, hogy a hátam mögött az ebédminta a szőnyegen. Soha nem szedem ki belőle. Nem is kell a kirakatba tenni, igaz?
     Hosszú lábú béka bácsi, mit akar kend… Megint elrontom, valami biztos elmozdult az anyamba, azaz agyamban, mióta anya lettem, de most végre nem zavar.
     Talán jó is ez a hosszúlábú béka bácsi, a miénk. Ahogy sikerül, úgy adom tovább, tökéletes lesz, csak legyen benne ölelés meg szeretet.