Keresés
Close this search box.

Érzékenység, forma és szabadság – beszélgetés Tóth Krisztinával

Írta: Tim Mariann
© DunapArt Magazin – 2025.01.08.

József Attila-díjas költő, író, műfordító. A kortárs magyar irodalom meghatározó alakja, akinek művei széles spektrumot ölelnek fel: prózák, lírai alkotások, színpadi művek és gyerekirodalom egyaránt megtalálhatóak írói életművében. Az egyik legismertebb és legolvasottabb magyar szerző, munkásságát számos irodalmi díjjal ismerték el. Legyen szó regényről, novelláról vagy versről, olvasója biztos lehet benne, hogy mély emberi sorsokat tár fel, remek humorral és a ráismerés katarzisával fűszerezve. Műveit eddig közel húsz nyelvre fordították.

Bár kisképzőt végzett, de az ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait, melyet pár évre megszakítva Párizsba utazott, ahol olyan izgalmas költőkkel kötött barátságot, mint Alain Bosquet, Lionel Ray vagy Pierre Oster, Műveiket később franciáról magyarra fordította. A műfordításnál inkább előnyt, vagy hátrányt jelent, ha közelebbről ismerjük az alkotót? Hogyan hatottak ezek a francia költők a későbbi munkásságára?

A műfordítás minőségénél nem igazán szempont az, hogy élő alkotóról van-e szó. Természetesen könnyebb, ha egy problémás szöveghelyre rá lehet kérdezni, de a személyes kapcsolatoknak nem elsősorban ezért volt jelentőségük, hanem azért, mert betekintést jelentettek az akkori kortárs irodalom élő szövetébe. Az említett szerzők felhívták figyelmemet fiatalabb pályatársaikra, és így egyre több költő művét ismerhettem meg, egyre többüket kezdtem fordítani. A fordítás mindig visszahat az alkotásra, mert az ember fordítás közben gyakorlatot szerez és ihletet is merít, ahogyan különféle hangokat átültet a saját nyelvére.

Szakdolgozatát Nemes Nagy Ágnes költészetéből írta. Hogyan látja, hogy az akkor szerzett tapasztalatok és tudás milyen befolyással voltak későbbi írói pályájára? Érez-e még ma is olyan hatást Nemes Nagy Ágnes költészetéből, amelyek alakítják a látásmódját? Mely más alkotó volt hasonló nagy hatással Önre?

Fiatal koromban nagy hatást tett rám a tárgyias költészet. Nemes Nagy Ágnes látásmódja erősen befolyásolja a mai költészeti nyelvünket. Tandori Dezső, aki az ő tanítványa volt, teljesen megújította a líra nyelvét, ahogy Petri György is. Én nagyon szerettem Csorba Győző halkabb, de csendességükben radikális verseit és Kormos István érdes dallamú költészetét is. Összességében azt kell mondanom, hogy szinte minden hat, amit az ember a saját anyanyelvén olvas, mert minden beépül később a saját, kiküzdött költői nyelvbe.

Vári György szerint „versei úgy tudnak a magyar költészet legnemesebb hagyományainak közelében maradni, hogy közben folyton távolságteremtő gesztusokat tesznek. Egyszerre vallják és tagadják a Nyugat vers és formaeszményét, leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy az esztétista nemzedék Petrin és nemzedékén átszűrve jelenik meg ezekben a versekben, másrészt a Petri-féle versbeszéd a dalszerű megszólalás tiszta hangzásával dúsul.” – Hogyan értékeli ezt az értelmezést? Tudatos alkotói szándék vezérli, hogy ilyen költői kettősséget hozzon létre, vagy inkább ösztönös folyamatnak tekinti?

Egyetértek vele. Az embernek nem az a feladata, hogy utánozza az elődeit, bár egy pályakezdő esetében ez még szinte elkerülhetetlen, a tanulási folyamat része, hanem hogy később érettebben, mindazt felhasználva, amit tőlük tanult, valami személyes versnyelvet alakítson ki. Én már csaknem négy évtizede publikálok, ez hosszú idő. Divatok jöttek, divatok mentek. Amikor elkezdtem a pályát, jóformán senki sem írt formában, ha igen, ez csak ironikus keret volt. Kifejezetten cikinek számított rímelni. Aztán jött egy újabb nemzedék, például Karafiáth Orsolya vagy Varró Dániel, akkor megint mindenki elkezdett rímelni. Vannak, akik erre mély megvetéssel tekintenek. Oravecz Imre például szinte eleve nem tekinti versnek azt, ami kötött formában van. Én meg azt gondolom erről, hogy a kérdés egyáltalán nem itt van, a techné nem jelent semmit, ettől ugyanúgy lehet egy vers jó vagy csapnivaló. A titok egészen máshol van. Könnyebb arról beszélni, hogy mi az, ami az Újhold-hagyományhoz kötődik s mi az, ami a magyar neoavantgárdhoz kapcsolódik, mint olyan besorolhatatlan rázókeveréket létrehozni, ami gyógyít és robban egyszerre. A forma hiányát vagy meglétét vizsgálgatni teljes tévút, a titok nem itt van.

Írásaiban gyakran érződik a képzőművészeti tanulmányok hatása, erős vizualitás és képi gondolkodás formájában. Hogyan határozza meg ez az esztétikai érzékenység az irodalmi alkotásait, és miként segít abban, hogy az olvasók számára mélyebb élményt nyújtson?

Általában képekben gondolkodom, és látom magam előtt a történetet. Látom a szereplőim arcát, a lakást, ahol élnek, a lépcsőházat, ahol hazamennek. Akkor tudok valamit hitelesen megírni, ha közben tudom, milyen a lakás alaprajza, ahol az adott jelenet játszódik. Az olvasóban biztosan a saját belső képei jelennek meg, de a szövegnek úgy kell szólnia, hogy előhívja ezeket.
A különböző művészeti ágak közül a képzőművészet hat rám leginkább. A zenénél is erősebb érzelmeket képes gerjeszteni, és nagyon inspirál.

Egyik nyilatkozatában arról mesélt, hogy Antigoné és Tonio Kröger fedte fel az irodalom hatalmát, és változtatta meg az életét. Gyakran visszatér a gyermekkori emlékekhez és tapasztalatokhoz az írásaiban. Hogyan határozza meg a gyermeki nézőpont az Ön irodalmi világát?

Személyes történeteket ritkán írok, az egyes szám első személyű elbeszélő megtévesztő lehet. Nekem a gyerekkor a kiszolgáltatottságot jelenti elsősorban, azt a fajta tehetetlenséget, amelyből a fantázia világa és a könyvek jelentenek kiutat.

Korábbi interjújában említette, hogy megfigyelő, kívülálló személyiségnek tartja magát, ami különös érzékenységet kölcsönözhet az írói nézőpontjának. Ez a perspektíva különösen fontos lehet a társadalmi kérdések, emberi kapcsolatok és hétköznapi helyzetek megörökítésében, amelyek műveinek központi elemei. Hogyan segíti Önt ez a megfigyelői szerep abban, hogy ezeket a témákat mélységükben és árnyaltságukban ábrázolja?

A kívülállás nem jelenti azt, hogy ne érintenének meg a történetek. Íróként a negatív szereplőkkel is azonosulnom kell, hogy megértsem a motivációikat, hogy tudjam, milyen rugóra jár az agyuk, mit, miért tesznek. A konfliktusokat is könnyebb és hitelesebb úgy ábrázolni, hogy minden résztvevő szempontját ismerem és értem, hiszen belülről minden résztvevő meg van róla győződve, hogy neki igaza van. Soha nem közvetlenül egy társadalmi problémáról írok, hanem történeteket mesélek, amelyeken keresztül jobban végig tudom gondolni azt, ami éppen engem és sokunkat nyomaszt.

Bálnadal című kötete egyedi módon ötvözi az irodalmat és a környezettudatosságot, miközben az emberi kapcsolatok törékenységét és a természet sérülékenységét állítja párhuzamba. Az olyan motívumok, mint a természet pusztulása és az emberi felelősség kérdése, erőteljes üzenetet hordoznak. Mi inspirálta ezt az ökológiai érzékenységet, és milyen változásokat, hatásokat remél az ilyen típusú művektől az olvasók szemléletmódjában és gondolkodásában?

Egy pillanatra sem gondolom, hogy egy verseskötet vagy novelláskötet bárkiben felébreszti az érzékenységet, ha eleve nem gondolkodik ezeken a témákon. Mit gondol, Rilke Archaikus Apolló-torzó című versének utolsó sora hány embert késztetett arra, hogy megváltoztassa az életét? Hát, szerintem egyet se. Az életünkön nemigen tudunk változtatni, bár erőlködhetünk egy kicsit. A világ pusztul. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy a saját dolgunkat a lehető legtisztességesebben végezzük, minél kevesebb kárt okozva, minél kevesebb szemetet hagyva magunk után a földi sétatéren.

A majom szeme című regényének disztópikus világában a hatalmi elnyomás, az intimitás illúziója és az emberi kapcsolatok kiüresedése keveredik, miközben a humor és a groteszk is hangsúlyos szerepet kap. Hogyan sikerült a tematikus és érzelmi rétegek között egyensúlyt teremtenie? Mit gondol arról, hogy a regény világát sokan a kelet-közép-európai valóságra emlékeztetőnek tartják, és a modern digitális világ kontrollmechanizmusaival is párhuzamba állítják?

Amit a regényben megírok, az nem csak az kelet-közép-európai valóság, bár itt, ebben a régióban talán tisztábban és világosabban látszódnak ezek a folyamatok.
De a populizmus nemzetközi jelenség, mint ahogy az is, hogy az emberek szinte vágynak az autoriter vezetőkre, mert az információhabzásban és a digitális kor hangzavarában iszonyú nehéz döntéseket hozni és felelősséget vállalni. Nincsen többé helyes és helytelen, a legnagyobb érték a kicsikart figyelem, bármilyen áron.

Műveiből több színházi adaptáció is készült, Angliában bemutatták A denevér című drámáját. Hogyan éli meg, hogy az írásai nemzetközi kontextusban is megszólalnak, és milyen kihívásokat jelent a kulturális különbségek áthidalása?

A kulturális különbségeket nem nekem kell áthidalni, hanem a műnek, és szerencsés esetben van olyan rétege, amelyik megszólítja a külföldi nézőt. Bár a helyszín és a közvetlen kontextus különbözik, Európában hasonlóak a problémák, és egy abszurdig fokozott helyzeten a külföldi, adott esetben brit (és amerikai, mert New York-i felolvasószínház is volt) néző pont úgy tud röhögni, mint a hazai. A gyarlóságunk, hülyeségünk, esendőségünk ugyanis nagyon hasonló.

A költészet és a próza gyakran eltérő érzelmi és szellemi dimenziókat szólít meg, mind az alkotó, mind az olvasó számára. Hogyan kezeli a két műfaj közötti váltásokat, és milyen különbségeket tapasztal az alkotói folyamatokban? Van-e olyan, hogy egyik műfaj közelebb áll Önhöz, vagy ez inkább az adott téma és hangulat függvénye?

Verset sokkal ritkábban írok, bár a következő Könyvhétre új verseskötetem jelenik meg, Szeleknek fordít lesz a címe. De a vers ritkábban jön, ki kell várni. Prózát mindig írok, ahogy mesét is, éppen most készültem el a Malac és Liba sorozat következő részével. Mindig dolgozom fejben valamin, váltogatom, hogy éppen mi van a képernyőn. Belekezdtem egy hosszabb prózába is, azzal lassabban haladok, de formálódik már a fejemben annak a végleges szerkezete is.

Melyik művére gondol a legjobb érzésekkel, és miért?

Igazából ritkán gondolok arra, amit már kiadtam a kezemből. A legtöbb nyelvre a Vonalkód és a Pixel című könyveimet fordították, de nekem az érzés a fontos, a munkába való belemerülés. Tulajdonképpen mindig arra vágyom, hogy olyan állapotba kerülhessek, ahol már csak a szavakkal kell foglalkozni, az a flow-élmény maga a cél, az a bolyongás, amikor valami ismeretlen, nem várt belső helyre vezet el az írás.

További bejegyzések