Erdős Márton: Visszapillantás egy különleges érzésre

A kanizsai késő délután csendes szórt fénye
bevilágít most a lélekbe.
Íme, emlékezem Eszterre,
s ibolyaillatú félig-meddig közös
gyerekségünkre.
Mi maradt mára retró tárgyi
relikviaként belőle?
Egy piros olvasólámpa egyedül,
amikor talán nyolcvanhétben kapott egy ugyanilyet,
s akkoriban nekem is kellett egy.
Csak ez maradt.
Hiába is keresnék közös fényképeket,
hisz egy sem készült akkortájt,
nyolcvanötben vagy nyolcvanhatban
ez nem is tűnt lényegesnek.
Aranyló közös jelenünk számított csak.
Hittem kisfiúként, ez végtelenített.
Álmomban sem gondoltam volna
a felnőttséget
már rég nem együtt,
rég nem közös úttal,
hanem külön-külön érjük meg.
Ha valaki mondja akkor, el sem hiszem.
Noha az az érzés, mely természetes volt,
hogy nekem mindig van, s lesz Eszter,
mint egy késő délután csendes szórt fénye,
lassan halványul el,
miközben egy tétova dallamot dúdolok
lélekben újra kisfiúként a kislánynak.
Talán csak egy álom volt ez az egész,
s most a szobalégy köröz
némán a csillár alatt,
a lélekben fénylik föl
két kimondatlan szó,
noha ebből már nem sosem lehet
holtomiglan
s holtodiglan.