Erdős Márton: Szétszóródott csecsebecsék

Ma sem tudom egészen belakni a lassan
jövő, hűvös, pinceszagú alkonyt.
Miközben e félkomfortzónában ízüket
vesztett régi csókok megfakult pillanatképei,
majdnem holt vágyak szórványos fényekkel
köszöntenek be.
Te inkognitóban megbújtál előlem valahol.
Mozdulatlan és értelmét vesztett az út így hajnalig.
Szélein porlepte karosszékben ülök,
mégsem emelkednék föl vele
a sötétedésben Hozzád,
valami valószerűtlen koszolódott-fehér álomig.
Inkább kimegyek a konyhába cigarettára gyújtani.
Hallgat velem éppúgy céltalanul a használaton
kívüli ósdi tűzhely
és egy távollévő valaki.
Több fényt szeretnék.
Úgy várni ágyamba Téged.
Két négyemeletes szocreál társasház között
a Napkorong lebukva a horizonton az imént
tűnt el.
Csípi szemem a gomolygó cigarettafüst.
Pedig csak így tudok régvolt és talán jövendő
női jelenlétekről gondolkodni.
Dönteni mégsem.
Egykori kimúlt mézes párkapcsolatok mindenféle
légből kapott csecsebecséi viszont visszamaradtak
a férfi lélekben szóródva szét,
de Te utolsóként
talán nem érkezel meg.
Vakon és végszóra sem.