Erdős Márton: Kéklő látomás

egy felhőátvonulás lassú emléke a lélekben
amikor láttál engem bár elhagytam rég ünneplőmet
csak a szürkület szárnyai vetülnek a nemesen
kóbor vágyra de nem jöttél meg s mással jársz
Édes noha egy el nem küldött levél becsúszott
a felejtés ólomsúlyú almáriuma s a bizonytalan
eljövő holnap vakolatlan fala közé s a homokóra
a komódon benne szökő kölcsönidőm okker szemcséi
hangtalan ígér egy holtsávot e lakótelepi enteriőr
annyiszor elátkozott félkomfortzónája ölén én
azért látom azt a hiányt mindig tündöklő sötétkék
női tekintetedben s azért én elfogadlak szótalan is
s akarlak Téged még ha másé is leszel árva hálám
vagy így is a pogány Gondviselésnek mert láttalak
s még ha csak másra mosolyogsz s rám sosem
a szürkületben egy jegygyűrű gazdára nem lel
de megvilágítja a Hold kintről kéklő látomás
hűlt helyén sötétszőke női jelenlétednek múlhatatlan
pillantását még ha el is utasítasz testetlen remény
vagy egy felhőátvonulás lassú emléke a lélekben
felettem így is élsz és uralkodsz Édes Mindörökké Amen