Erdős Márton: Gyász

Földbarna érzés ébredt föl vakon bennem,
hogy egy régvolt égszínkék álom nyomába eredjek
Eszter zöldellő emléke után, kitől
már elválasztottak hosszú évtizedek.
Íme, kétezerkilencben
újra el kellett mennem arrafelé
az Attila utcába,
hogy lássam az apró játszóteret.
Fölkerekedve odamentem,
s megvolt, bár több helyütt is rozsdásan,
a színek kopottan,
a piros-sárga félkör-ívű mászóka s kékes-sárgás
szintén alaposan megöregedett
pohár alakú csöndestársa.
A hinta is ott állt mozdulatlan,
az is tisztesen megrozsdásodva.
Az egész játszótér néptelen volt,
csak én álldogáltam ott,
valamit talán keresve sem találtam jobb,
s szívben aranylót,
mint Esztert vagy inkább emlékét,
s nem hinném,
ő nyolcvanhét óta járt volna itt,
mert a felnőtt nő rég messze jár,
hol van a régi kisfiú és az a kislány?
Noha ami marad férfi lelkemben,
valami kimondhatatlan, légiesen könnyű gyász.
Íme, továbbmentem én is,
de amikor néhány hónap múlva ismét jöttem,
csak az üres pázsitot találtam ott,
mert újat sem építve,
e drága s eredeti állapotú édeni rozsdaövezetet
hatóságilag nyomtalanul elbontották.