Erdős Márton: Felfénylő pillanatok

naphosszat tart ma ez az alkony
de mikor már erősen sötétedik
szellőztetéskor a nyitott ablakból
megpillantok egy ritka csillagot az
égbolton épp lenyugodott a kanizsai
lakótelep két tömbháza között
a Napkorong sarkában szürkésfeketén
kelletlen csókaraj tűnt el a látóhatárról
a lélek megpillant Téged s egy élénkpiros
érzés jár át hisz meglátom női körvonalaid
a téren nem másik férfihoz jöttél hiszen nekem
integetsz a sufniban hagyom a lelakott fényeit
rég elvesztett Igét az üres meggykompótos üveg
és a lejárt szavatosságú vízkőoldó szer között
életemben a legnagyobb tévedésemet a már halott
istent Te jössz sötétkék késésben bár a kaputelefonon át
örömmel engedlek be noha kéretlen női légvárakat ugyan
már nem ostromolva hívőn is hitetleneket mert amiben
én hiszek az egyszerre földbarna és égszínkék horizontján
látom az aranyló ragyogást hiszen küld végre Téged derűs
Aphrodité akinek miután föllépcsőztél a harmadikra
gondolkodás nélkül ajtót nyitok és az örök
Gondviselés e felfénylő közös pillanatok ölén
kezemet kezeddel kulcsolja össze a várt és adandó
csókod mint egy virágzó fehér rózsa szokatlan álma átölel
Minket ami elképzelhetetlen volt egy felébredt ódon csoda