Az emberek úgy beszélnek, mint az írók, de a cseh író, Bohumil Hrabal úgy ír, mint egy beszélő ember. „Belélegzem a képeket, majd kilélegzem őket” – mondta egyszer egy interjúban az író. Találó, hogy Hrabal prózájának nagy részét már azelőtt meghallgatták, hogy felolvasták volna: a negyvenes-ötvenes évek végén, amikor Hrabal hivatalnokként, biztosítási ügynökként, utazó eladóként, színpadi munkásként, öntödei művezetőként és hulladékpapír-tömörítőként dolgozott egy újrahasznosító-üzemben, egyetlen különc történetét sem publikálta a mainstreamben.
Hrabal csak 1962-ben válhatott főállású íróvá, amikor emigráns barátai a tengerentúlra csempészték néhány könyvét. Odaadó közönségre talált külföldön, és a „Szigorúan ellenőrzött vonatok”, egy 1965-ös bildungsroman, amely egy vasúti munkásról szól, aki dacol a náci betolakodókkal, még egy filmadaptáció is készült belőle, amely 1968-ban elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját.
Abban az évben kitört a prágai tavasz – és Hrabalt, aki támogatta a felkeléseket, még inkább elhalgattatták. Csak 1976-os politikai rehabilitációja után vált széles körben elérhetővé írásművészete szülőhazájában. Azóta egyfajta nemzeti hőssé vált. 2008-ban Milan Kundera úgy üdvözölte, mint „napjaink legjobb íróját”. Hrabal rehabilitációja nemzetközi szinten is zajlik, műveit angol nyelvre is lefordították.
Hrabal karakterei néha az osztrák birodalom aranykorát emlegetik, de ezt nosztalgiából, nem ideológiai meggyőződésből teszik. Siránkoznak az iparosodás és a helyi értékek felbomlása miatt, de soha nem gyászolják magának az imperializmusnak az elvesztését.
Amit a csehszlovák cenzorok fenyegetőnek találtak Hrabal prózájában, az nem a tartalma, hanem a formája volt. Hrabal egyszer játékos stílusát „a politika elleni védekezésnek” nevezte, de éppen apolitikus kifakadásai tették politikailag annyira gyanússá. A rezsim által megkövetelt realizmus helyett Hrabal szédítő díszítéseket és káprázatos kiegészítéseket kínált.
Inspirációt merített a szürrealistáktól, és a „Miért írok?” tele van utalásokkal a mozgalom homályos alakjaira. De még korai történeteiben is eltért a mindennapi stílustól, hogy tökéletesítse azt a megkülönböztető módszert, amelyet kitalált: nagyjából az a fajta fecsegés, amelyet akkor folytatunk, amikor idegenekkel beszélgetünk.
Egyrészt Hrabal stílusa közvetlen kapcsolatban áll a valósággal. Órákat töltött prágai kocsmákban, anekdotákat gyűjtött, belélegezve azokat a fordulatokat, amelyeket később leírt. A „Miért írok?” Számos írásműve még tényleges beszélgetések hű átiratait is tartalmazza.
Az egyik történet, a „Protokoll”, Hrabal nagybátyját, Josefet említi társszerzőként. Egy másik, a „Skizofrén evangélium” ugyanennek a nagybácsinak szól, aki Hrabal érett életművében a könnyed fiktív és felháborítóan harsány Pepin bácsiként jelenik meg és bukkan fel újra.
Másrészt, ami hasonlít a valóságra Hrabal fikciójában, az csak a harsány ritmusa, nem pedig a furcsa állítások, amelyeket tényként közöl. A „Szigorúan ellenőrzött vonatok”-ban egy amatőr művész elmagyarázza, hogy képeslapokból fest tájképeket, mert ha a természetből festene, akkor „mindent redukálnia kellene, ahelyett, hogy felnagyítaná”.
Hrabal hősei, köztük Pepin bácsi történetei körülbelül annyira igazak, mint a hajnali 4 órakor egy partin hallott történetek. A lényeg nem az, hogy hihetőek, a lényeg az, hogy szórakoztatóak.
Hrabal karakterei furcsán sebezhetetlenek regényeiben: túlélik a legvadabb hőstetteket, mérgező gombákat esznek és autórobbanásokat élnek át nemcsak büntetlenül, hanem jó humorral is. Még a halál is vicc számukra. Egyik novellájában egy férfi nevetésben tör ki egy rokon temetésén. Egy másik írásában a részeg mulatozók „mennek a temetőbe”, hogy „felébresszenek néhány holttestet, csak a vicc kedvéért”. (A csontvázak örömmel csatlakoznak hozzájuk egy kocsmai túrára.) De amikor Hrabal szembesül saját halálával, nem így ír – és ezúttal a hangja remeg.
1983-ban készült el egy regényével, amikor Hrabal hetven éves lett és egy súlyos autóbalesetből lábadozott. A könyvben az öreg Hrabal számára a vidéki kunyhóját elárasztó, egyre szaporodó macskák alkotják az utolsó igazi kapcsolatot az élettel. „Elértem azt a kort, amikor elérhetetlen volt számomra, hogy szerelmes legyek egy gyönyörű nőbe, mert kopasz voltam, és az arcom tele volt ráncokkal – írja –, a macskák mégis úgy szerettek, ahogy a lányok szerettek fiatal koromban. „
Hrabal nem tehet mást, mint viszonozza macskái szeretetét. Megszállottsága egyre nő: amikor prágai lakásában van, nem tud írni, mert attól tart, hogy macskái magányosak, de amikor visszatér vidékre, maguk a macskák vonják el a figyelmét. Néha elveszíti a türelmét, és megrúgja az egyik macskát – aztán megbénul a megbánástól, „mert megütöttem egy macskát, akit szerettem, megrúgtam egy ártatlan teremtményt, aki mindent jelentett nekem”. Amikor felfedez egy újabb friss alom cicát, felpattan. Dühében megöli az újszülötteket, betömi őket egy postazsákba, és egy fához veri őket. Hrabal felesége hébe-hóba felbukkan, hogy szemrehányást tegyen férjének, amiért több macskát fogadott örökbe, mint amennyit ésszerűen felnevelhet, De Hrabal legőszintébb találkozásai, legalábbis egy másik emberrel, tébolyodott szomszédjával vannak, aki a tehenekről beszél neki:
„Néhány vágóhídon, azokban a városokban, ahol állatorvosi iskolák vannak, a leendő állatorvosok egész osztályai látogatják meg őket, a szarvasmarhák ott állnak, kivégzésre várva, és ezek a diákok professzoruk irányítása alatt fogják jövőbeli szakmájuk eszközeit, és kinyitják a még élő tehenek mellkasát, hogy a diákok láthassák, milyen az élő szív, Milyen az élő tüdő, az élő lép, az élő gyomor… Valamit tenni kell”
Hrabal szomszédja valóban ilyen drámai vádakat fogalmaz meg, vagy Hrabal hallucinál? Létezik-e a szomszéd, vagy leginkább Hrabal bűnbánatának megszemélyesítéseként érthető meg? Hrabal korábbi gyakorlataihoz hasonlóan szomszédja monológja is túlmutat az igazságon és a hamisságon. De ellentétben Hrabal vidámhőseivel, a szomszéd vádaskodása keserű .
.
Csodálja a legyeket, amelyek elárasztják a szemetet, mert „nem hajlandók feladni azt a gondolatot, hogy az élet dicsőségesen avas, bomló vérben a legszebb”. Hrabal 1974-es remekművében,- egy Hrabal édesanyjáról mintázott városlakó élvezi a hentes látogatásait, mert „semmi sem olyan szenvedélyes a színezésben, mint a máj sötétbarna színe, amelyet az epe smaragdja díszít”. Miután a hentes és egy disznóvért csíkoz az arcán, nevetésbe tör ki, amely „nem akármilyen régi nevetés volt, hanem valahonnan a pogány időkből származó nevetés, amikor az emberek hittek a vér és a köpködés erejében”.
Arra vágyik, hogy megszakítsa kapcsolatait háziállataival, pontosan azért, mert arról álmodik, hogy lemond végső felelősségéről, de a macskák segítik az írót a túlélésben.
. Kétségbeesésében öngyilkosságot fontolgat. És mégis, arra a következtetésre jut: „Nem akartam felakasztani magam. A világban akartam lenni. Még mindig voltak dolgok, amiket meg akartam írni, még akkor is, ha csak ez a vádirat volt arról, hogyan árultam el a macskámat.” Végül Hrabal macskái tartják életben – és nem csak azért, mert túlfejlett bűntudatára apellálnak. Erőszakos őrületekre is uszítják. És Hrabal mindenkinél jobban tudja, hogy az állatiságunk tesz minket emberré.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS
január 8, 2025
