(Rippl-Rónai: Merengő 1892)
Hol park szelíd álmatag körében
csak ködbe foszló falevél egy hárs,
a magánytól szabályos kövéren
egy asszony ül, elnagyolt szobatárs.
Annyi képnek alanya és tárgya,
lila ruhás hölgy, ábrándos tavasz.
Unt férfi vágyak gyűrt pizsamája,
tévelygő csupa bánat és panasz.
A szín egy elfojtott fátyol mégis
vékony pigmentek; – szűkös keverék –
zölddel derengve feloldva kékig,
kontúrja diffúz csupa töredék.
Tanúként juthatunk el a végig:
szűrt fényben e banális mese vég.
(Budapest 2019)
