a fasornál egy megernyedt tanya
s az udvar epres árnyán legbelül
az álmos léhaságban egy kutya
vakkantva kettőt sután elterül
csak semmi fontos ügyek világok
a fojtó forróságban a hevült
trágya erjedt szaga a virágok
illatával keverve elvegyül
a felforró homokban bokáig
bőrös bakancsom szinte megmerül
poros akácsor vezet odáig
a főút is hanyagul elkerül
megfutnék a rőt rozsban – sokáig
„aki itt él örökké menekül”
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
