egyedül a felvöröslő esti puha fényben
a nyíló violák égnek tompán izzón és fehéren
mikor a folyó szórt smaragd mélysége felett
sötét-bőrű vízében tekergő sárkány-lényt rejteget
mint mikor a nyári áradás sodorva terjed
és az elöntött erdőn a halál hanyagul felelget
mint mikor az éppen kihűlt hű hitvesi ágyat
elborítják emlékekből szőtt édes fekete fátylak
ahogy egy vagy több elfogott ember csak tehet
amikor a töltött puskacső előtt feltartod kezed
ahogyan minden egyes egyedül maradt magyar
szótalan szívébe magánya egyszerre belemar
— olyan egyedül!