(öregedés)
májfoltos kezén a ráncok összenőnek
sötét völgyekbe rendezve bőrredőket,
finom háló az arcbőr drapériája
madár lábnyomok fakó viaszba vájva.
(miről is folyhat a szó a parkban)
miről is folyhat a szó a parkban
tegnapi szoknyapecérek
fanyar évődései közt?
ó, kik is voltak a nők,
életük keserédes tegnapjait
odakozmáló lágy szavú szépek?
a „pirosnegyvenszázulti
terített-durkmarch” közben
jár csak a száj,
erősen kéklik az ajkak szélein
a szív-taposta koszorúerek,
löszfalba vágott kocsiútja.
emlékek folyama szertelen kanyarog,
– lázgörbe a kórházi ágyon.
az arcok is lassan cserélődnek,
mint sírokon a csokrok.
nem barokk győzelmi
hálaadás ez,
nem tedeum, – ősz van.
(benyitott szobámba az ősz)
benyitott szobámba az ősz,
belökte az ablakot itt a hegyen
mitől is vártam tegnap
hogy a holnap már ne legyen?
az udvarban a földön
pilláit szórja a halál,
no nem így, nem ilyen nyersen
csendben szimatol kutyamód idejár.
még kinyílnak a percek
a fényben méhek szava dong,
az akácok közül egy virágot bontva
itt pompázik a bolond.
kiülnék a teraszra
– jó kabátban a lélek is melegebb
hiába minden csak én tudom,
hogy nem leszek itt újra veletek.
(a fogoly)
elkapták mint egy bliccelőt
és mentőbe tették, gyűrögették
mert a földre ült az áruház előtt,
az orvosnő nevetgélt
mert a sofőr fogdosta a mellét
s repült velük a fehér mentő
ringott a két formás emlő,
és ahogy a hordágyon
kínra feszítve magát összevizelte,
nem értette tisztán hogy miért?
miért kérdezik: milyen nap van ma?
hogy pesten van e vagy bagdadba?
és, hogy mi a neve? – tudja a fene!
majd a humánum fehér közönnyé válva,
a közkórház húgyszagú szobája
lett a világ, mi megadatott.
– csökkentve ezzel is, a
társadalombiztosítási alapot!
és a sztróktól űzve esztelen,
maradt fogoly s bolyong
most is a bűzben meztelen.
(proszektúra)
van aki elmegy hirtelen.
felszáll mint reggellel a pára.
nem köszön, mit egy idegen.
melegét még őrzi a párna,
viszed a ruhát utána.
(fekete rózsáid között fekszel)
csak az a gyönyörű idő telt el,
nem lüktet tüzeket már a véred,
fekete rózsák közé lefekszel,
hová a nedves gyökerek leérnek.
fekete talaj, – arcra hullva,
fekete körben a föld takaró,
fogaid köze a férgek útja,
még ott van a szádon a tegnapi szó.
csak az a gyönyörű idő telt el
– fekete rózsáid között fekszel.