csak pókháló csepeg a napon vacogó házfalakról.
a virágos fák orcáján ülő deres, fojtott sikolyok:
ebben is te mosolyogsz valahol: sejlő hold a napnyugtában
az emléked kósza járvány. néha lecsap, s elkapom untalan.
gyenge vagyok, és köhögök, te meg remegsz bennem,
mint minden pillanat.
a sovány latyak sem tudja, hány lábnyomot bír még el.
én sem tudom, hány ölelést él még túl a lelkem.
végül úgyis ismét polcra teszlek.
téged is, fel a többi közé.
valahol én is ott ülök csontosan:
halkan-meredve lelkem sarokkövén.