(az elesetteknek, a tehetségeseknek és a kortárs költőknek is)
Megfeszített izmokkal iszom
egy pohár vörösbort,
csak mert fontos a testmozgás,
fejben dől el minden,
okosít valaki,
én pedig
tudatosan kerülöm most a rímeket
(rémesek!),
fejlődésem (vagy nem fejlődésem),
– rá kell döbbennem –
rendszerfüggetlen.
Aztán ismét megfeszítem izmaim,
még egy pohár bor,
ez már a ráadás és a levezetés,
a kiérdemeltnek vágyott dicsőség
a sport és a költészet oltárán,
vad, pogány áldozatot hozok
saját felemelkedésemért,
de nem emelkedem,
én már nem, sehová sem,
csak bámulom a riszáló
tehetséget mások égboltján.
Az íróasztal kopott fiókjába
zárva
dübörögnek a versek,
néha éjjel is hallom őket,
pimasz diskurzus zajlik,
a líra híja nem befolyásolja
a dollár árfolyamát,
de Vakarek néni,
a szomszéd is
jól alszik attól,
hogy nem olvasott
még tőlem semmit.
Holnap – azt mondják –
megváltanak engem,
spirituális létem
az esélytelenek nyugalmával
szemlélődik,
nem indul már újabb versenyen,
a papok tehetetlenek
ily eretnekség láttán.
Nem kötözködöm,
rendszerileg alkalmatlan
vagyok nem embernek lenni,
de ez csak tévedés részemről,
nem vesznek emberszámba,
öreg aktákban adataim,
arctalanságom senkit
nem zavar,
nem hoznak úgysem
nyilvánosságra.
Kicsit hamisan éneklem
a Himnuszt,
nem azért, mert hazaáruló
vagyok,
hanem mert pocsék
a hallásom,
ám ettől még gyanúsabban
tekint rám a hatalom;
amit nagyon akar az ember,
az megtörténik,
mondják határozottan.
Ezt én még nem vettem észre,
pedig annyi mindent akartam
nagyon,
egy Fender stratocastert,
feketét,
és egy gitárszintetizátort,
tudást, mely sosem kopik,
csak növekszik,
afrikai harcsát, rántva,
túrós rétest,
amilyet nagyanyám
sütött valamikor;
boldog országot
boldogtalan, bezárt
gazemberekkel,
Shakespeare összes drámáját,
egy dedikált könyvet Adytól,
Esterházyval még egy beszélgetést
a Gerbeaud teraszán,
Göncz Árpáddal egy
kötetlen borozgatást
a teraszunkon;
a kutyánknak egy új ruhát
és öröklétet,
Justitia kegyét és szigorát,
a józanság következetességét,
a halál irgalmasságát,
ám belátom,
nehéz szívvel,
mindig többet akar
az ember,
mint ami jut,
hát, nem elégedetlenkedem,
csak azt tudom,
tegnap mi volt,
azt nem,
mi lesz holnap.
Nem szégyenkezem,
ha a halál eljön egyszer
értem,
megfeszített izmokkal
iszom még egy pohár
vörösbort, és ő is,
a mámor legyen mély,
és sekély a kín,
fenébe a költészettel,
mondom majd vigyorogva,
menjünk, ha menni kell.
Szép este van ma.
Már nem ágálok semmiért sem.
Bámulom a tehetséget.
Minden tiszteletem
(rongyba öltözötten is)
az érdemeseké.