Egervári József: Találkozás

Garginev Malanko átölelte a Duna-parton a József Attila szobor lábát, aztán könnyes szemmel leült a partra, locsogva csobbant a víz, de már nem fecsegett a felszín sem, kusza felhők tömörültek a Nap köré; lencsefőzelék volt kolbásszal az ebéd az ingyenkonyhán, puha fehérkenyérrel, egy tálnyi, egy napra való, elegendőnek látszó, Dittácska, a nagyon fiatal, nagyon csinos önkéntes csurig töltötte edényét, mint mindig; egyszer majd elmondja neki az igazat, hogy ő valójában nem bolgár hadirokkant, hanem Kemecsei Gábor tanár, akit megtépázott a sors, akit nem védett meg az irodalom, aki banki károsult, hajléktalan, a lakásmaffia és az igazságszolgáltatás áldozata, munkanélküli, halálra ítélt, csak még gyáva felmászni a Szabadság híd korlátjára, hogy a Dunába vesse magát.
Fiatalok nevetgéltek mögötte, aztán lesétáltak ők is a partra, leültek a lépcsőre; térdére hajtotta fejét, még mindig a szégyen mardosta, egy férfinek meg kell védenie családját, egy férfinek el kell tartania gyermekeit, ő pedig csődöt mondott, mai napig sem érti, mi történt, valaki csőbe húzta őket, pedig mindent megpróbált, sorozatban fogalmazta a kérvényeket, a bírósági tárgyalásra felkészülten érkezett, na, de a tények, tanár úr, lobogtatta a szerződést a szigorú bírónő, és ő hiába állította, hogy semmiféle hitelt nem vett fel, a kirendelt írásszakértő megállapította, a szerződésen az az aláírás bizony az ő saját kezű aláírása. Senki nem nézett a szemébe, a tárgyalóterem falai összeszűkültek, akár egy börtöncella, akár egy elmegyógyintézeti gumiszoba, szürke falakkal, bezárva a tudatot egyetlen gondolat csörgő bilincsével.
A lakást, ahol gyerekkora óta élt, ahová gyerekei születtek, elárverezték, felesége anyósához költözött a két középiskolás lánnyal, ő meg két bőrönddel a kezében elbujdosott. Mindez hat éve történt, a szégyen azóta szétégette lelkét, egészsége megromlott, soha nem beszélt már senkivel, egyszerűen csak várta a halált.
– Apa! Apa, te vagy az?
Felemelte térdéről a fejét, mereven nézett a lány szemébe, az ismerős szemekbe, melyekben oly sokszor gyönyörködött, melyekben mindig ott csillogott az élet, a vidámság, a huncutság.
Rémületében alig kapott levegőt, szíve vergődött mellkasában, igen, igen, a lánya térdelt mellette, a kisebbik, ölelgette, puszilgatta, ő pedig csak ült, mint faszent a keresztre szögelve, lemállott festékkel, széthasadozva, de mégis a kereszten.
– Apa, édesapa – ölelgette lánya, a kisebbik, aki már nem is olyan kicsi, szinte már felnőtt nő, és gyönyörű, és most folynak szeméből a könnyek, és őt ölelgeti, a koszos, büdös hajléktalant, a bozontos szakállú öregembert, Garginev Malankot, a bolgár hadirokkantat, az egykorvolt édesapát, a tanárt, a szégyen üldözöttjét.
– Összekeversz valakivel, kislány – bökte ki hidegen, feltápászkodott a lépcsőről, elindult a Szabadság híd felé. Nem sietett. Nem nézett vissza. Már nem élt, csak gyalogolt. És semmit sem akart tudni a világról.