Egervári József: Sötétedés

Solymosi Johanna, Solymosi rendőrezredes lánya megigazította térde alatt a díszpárnát, rákönyökölt az ágyra, összekulcsolta virslihez hasonlító rövid, tömzsi ujjait; az jutott eszébe, erkölcsös-e egy szál nyakig begombolt hálóingben imádkozni, hiszen alatta teljesen meztelen, a Jóisten nem fogja paráznaságért megbüntetni? Aztán elvetette, harminc éve nem látta férfi meztelen, hatalmasra hízott hátsóját, megereszkedett mellei nem vonzották már az erősebb nem kiéhezett egyedeit, hajába ezüsttel font fénylő csíkokat az idő; túrós derelye, füstölt házikolbász és töltött káposzta nélkül nem élet az élet, hetente egyszer a Gerbeaudban egy-egy szelet sütemény.
Napra pontosan két év után, a házassági évfordulójukon hagyta el férje, földhöz vágta a konyhaasztalon lévő tányért, magasra emelte kezében a hosszú, hegyes csontozókést, de meggondolta magát, egy táskába bedobálta holmiját, egyetlen szó nélkül felvette nagykabátját, nem köszönt, becsapta a bejárati ajtót maga után.
Büdös kujon minden férfi, háborgott Johanna, amikor ritkán eszébe jutott volt férje, nem is értette, miért volt jó neki havonta egyszer lába közé mászni az éj sötétjében, üzekedés ez, nem több, Isten megbünteti majd a bűnösöket! Ha rajta múlott volna, néhány tenyészcsődör kivételével az összes férfi kasztráltan robotolna a bányában, a testiség bűn, és undorító, csak az ördög műve lehet, de ő megteszi, mi tőle telik, majd ő megmutatja, megjavítja ezt a tökéletlen világot, nem tűri tovább az erkölcstelenséget!
A négyemeletes társasház folyosóján söprögetett, amikor nyílt a vele szemközti lakás ajtaja, hangosan nevetve kirobogott az ajtón Marci, Dorogi Fruzsina angoltanárnő négyéves kisfia, végigszaladt a folyosón, aztán vissza, Johanna seprűje leheletfinoman csapta össze a kölyök bokáit, aki kiterült, mint egy béka.
– Minek rohangálsz, látod, ez lesz a vége – sziszegte Johanna, és gúnyos grimasszal ajkán folytatta a söprögetést. – Maga meg jobban felöltözhetne – vetette oda a fiú édesanyjának.
Persze, dekoltázs, rövid szoknya, magassarkú cipő, lobogó, loboncos haj, akár egy ribanc, mérte végig a fiatal nőt. Nem is csoda, ha a férfiak meghülyülnek. Bement a lakásba, leült az íróasztalhoz, már írta is a levelet a gyámhivatalnak a feslett erkölcsű tanárnőről, aki megrontja az ifjúságot ledér, kihívó öltözetével; teljesen nyilvánvaló, ebből következően alkalmatlan gyermeke felnevelésére is. Gondosan aláírta nevét, megadta címét, ha tanúskodni kell, rá bizton számíthat a hivatal.
Minden nap, ebéd után levelet írt valamelyik hivatalnak, miatta rúgták ki Zebegényit, a postást, Csurgai Zsolt orvosnak is megkeserítette az életét, négy család költözött el miatta a lépcsőházból, Karai Imre, a közös képviselő pedig megígérte neki, kihajítja a negyedik emeletről, ha még egy feljelentő levelet mer körmölni ellene. Solymosi Johannát azonban nem olyan fából faragták, hogy bárki képes legyen megállítani isteni küldetésében, vasárnaponként a templomban úgy érezte, Isten ott ül a szószéken, mosolyogva őt nézi, elismerően bólogat. Olyankor elpirult, zavartan lehajtotta fejét, biztos volt benne, küldetése belépőjegy a mennyek országába.
Csak az arany az érték, állapította meg, gyakran elővette a rejtekhelyről az összes ékszerét, valamennyit magára aggatta, gyűrűk, karkötők, súlyos nyakláncok, olykor egy egész órán keresztül bámulta magát a tükörben, szépnek, gazdagnak, tökéletesnek látta a tükörképet.
Nem, nem, őt nem fogja kirabolni egyetlen rohadék sem, a rejtekhely a hatalmas könyvespolc közepén volt, a könyvek mögött, szinte észrevehetetlenül, ott tartotta kincseit. Az alumíniumlétrát szétnyitotta, felmászott rá, akkurátus gondossággal visszapakolta az ékszereket, visszahelyezte a tökéletesen illeszkedő fedőlapot. Felfedezte, egyik sarkánál kicsit felvált a tapéta. Azt vissza kell ragasztani, mindennek tökéletesnek kell lenni! Előkereste a pillanatragasztót, fellépkedett a létrafokokon, melyek minden mozdulatra éles hangon nyüszítettek, akár egy kölyökkutya. Visszaragasztotta a felpenderedett tapétát. Egy könyv kissé kilógott a sorból, nyújtózkodott, de nem érte el, bal lábával rálépett a könyvespolc szélére, úgy már sikerült, visszapöckölte a könyvet a helyére.
Nagy reccsenéssel kettétört alatta a polc, elveszítette egyensúlyát, belekapaszkodott a felette lévőbe, de nem tudta tartani túlsúlyos testét, még egy polc eltört a lába alatt, már zuhant is, magával rántott mindent, a padlón fekve szinte beborították a könyvek, bal combcsontja és bal alkarja eltört, felette, a megmaradt, ám csálén álló deszkán a Biblia himbálózott. Még nagyanyjáé volt, fekete bőrkötésben, aztán csak leszédült, lapjai zuhanás közben olyan hangot adtak ki, mintha egy madár verdesett volna szárnyával, aztán nagy csattanással zuhant a törmelékre, a nyitott pillanatragasztós tubusra, melyből furcsa cuppanással lövelt ki az anyag, pontosan Solymosi Johanna szájára. Odakapott ép kezével, szétdörzsölte ajkán, de már nem tudta elvenni kezét, tenyere szájára tapasztva odaragadt. Szűkölve vette orrán a levegőt, alig hallhatón, forró vizelete elöntötte, ruhája lucskosan tapadt rá. A szoba lassan besötétedett.

További bejegyzések