Egervári József: Mintha ünnep lenne

Remegett a kezem, kezemben a pohár, a pohárban az olajos, mély aranyszínű whisky is, pedig nem voltam ideges, kicsit sem, hogy a rulettasztalnál öt perce elveszítettem ötszázezer forintot, pedig annyiszor megfogadtam már, hogy soha többé nem lépem át egyetlen kaszinó küszöbét sem. Ha bejön a tét, ötmillióm lenne, így csak egy szaros húszezres lapult a pénztárcámban. Innom kellett egy whiskyt, apró kortyokban, pedig nem szerettem, ám szükségem volt arra, hogy íze betöltse a számat, aztán megmarja a nyelőcsövemet, örvénylőn belehasítson a fekélytől elvékonyodott, érzékeny gyomorfalamba. Ilyen a szerencsejátékosok élete, örök feszültség és semmihez sem hasonlítható izgalom. Apám megmondta, hogy sosem lesz belőlem rendes ember, és tényleg nem lett, nem is jártam haza, amióta anyám meghalt, már értelme sem volt; ültünk a konyhában, apám pocsék pörköltjét kanalaztuk, nem tanult meg főzni anyámtól, sört ittunk, közben hallgattam a szentbeszédet, lehetne rendes állásom, közgazdász vagyok, lehetne feleségem is, gyerekeim, és ő soha többé nem ad nekem pénzt, mert csak eljátszanám.
Bólogattam. Negyvennyolc vagyok. Talán van még húsz évem. És meleg vagyok. Ezt apám nem tudja rólam. Azonnal ki is tagadna, egyszer beszéltünk erről; rendes magyar ember nem lehet meleg, jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, a pride-ot pedig be kell tiltani! Rendes magyar ember nem lehet homokos, zárta le a gondolatot, aztán a migránsokról folytatta az elmélkedést; rendes magyar ember nem lesz migráns. A rendes magyar ember szereti a hazáját.
Kanalaztam a pörköltet, a ragacsos nokedlit, nagyokat haraptam az ecetes uborkából, kanalaztam, rágtam, nyeltem, kanalaztam, rágtam, nyeltem. Meghalhatna már apám. Elég öreg hozzá. Szégyelltem a gondolatot, ám szükségszerűnek véltem, leköltöznék vidékre, messze a kaszinóktól, lenne rendes állásom, a faluban nem lenne olyan férfi, akit meg lehetne környékezni, normálisnak látszó életet élnék. Halkan felröhögtem, a whisky kaparta a torkomat, köhögnöm kellett. Barom vagyok, azonnal eladnám a házat. Azonnal. Vagy én is meghalhatnék.
Sokáig azt hittem, hogy a nőket szeretem, úgy tűnt, ők is szeretnek engem, ám egyetlen kapcsolatomnak sem lett jó vége, lilában és rózsaszínben indult, aztán átváltott feketébe, fröcsögött a sár, indulatok és visítások közepette pakoltam össze táskányi ruhámat. Mindig köszönés nélkül léptem ki az ajtón, pedig akartam köszönni, minden jót kívánni, ám a torkom „ökölbe szorult”, képtelen voltam megszólalni. Akkor úgy sejtettem, a csalódottság miatt, ám később tudatosult bennem, rossz úton járok, csak ténfergek lépcsőházak, hálószobák, nyaralók között, idegen ágyakon fekszem, nem esik jól a szex, a beszéd, a hallgatás. Eltagadtam önmagamat, az ösztöneimet, a vágyaimat, valójában egy férfitestbe kényszerített nő voltam, és ezt akkor értettem meg, amikor egy buliban Kemecsei Roland egyetlen pillanattal hosszabb ideig fogta kezébe kezemet. Egy férfikéz leszakította a titkok palástját, erős, finom szorítása rádöbbentett arra, hogy ki vagyok, vagyis inkább arra, hogy ki nem voltam eddig.
Homoszexuálisnak lenni nem könnyű élet, de gyorsan megtaláltam a megfelelő csatornákat, ahol eljuthattam hozzájuk. Kezdtem embernek érezni magam, ráleltem utamra, boldog akartam lenni. Soha életemben nem dolgoztam egyetlen percet sem, mindig csak ügyeskedtem, sokszor dőzsöltem, szállodákban aludtam, külföldre jártam alkalmi partnereimmel, máskor ételre sem futotta. Kerestem azt a férfit, akivel végre boldog lehetek, de eddig még nem leltem rá. Soha nem érdekeltek az emberek, nem tudtam, mi az az együttérzés, soha nem álltam ki senki mellett, soha nem védtem meg senkit, csak a pillanat számított. Ahol bántottak, onnan elmenekültem, ahol szerettek, ott maradni próbáltam, ám rá kellett jönnöm, nem elég az élvezeteket hajszolni, nem elég a pillanatnak élni, mert akkor az ember nem fedezi fel a másik gyönyörűségét, örömét, fájdalmát. Életem legutóbbi öt évében váltam emberré, mertem felelősséget vállalni, mertem igazából önmagam lenni. Legalábbis megpróbáltam.
Kiléptem a kaszinó kapuján, fújt a szél, gyalog indultam haza, ki akartam szellőztetni a fejemet. Ismét egyedül fogok ágyba bújni. Gyűlöltem az éjszakákat, rossz alvó vagyok, minden neszre felriadok, utána pedig csak forgolódom az ágyban, idióta képek kergetőznek a fejemben, olykor az öngyilkosság gondolatáig zavarnak, zihálva hadakozom, rettegek, hogy nehogy kiugorjak a harmadik emeletről.
Bekanyarodtam az utcába, csak néhány háztömböt kellett sétálnom a komor, szürke emeletes házig, ahol akkoriban laktam. A másik oldalon három fickó szórakozott egy fiatal lánnyal. Nem akartam törődni velük, azt csinálnak, amit csak akarnak, éjfél körül járt az idő, mi közöm nekem a világhoz? Elsétáltam mellettük, a lány könyörgött, hogy engedjék el, az egyik pasi kezére tekerte a lány hosszú haját, a másik szoknyája alatt matatott, a harmadik a melleit markolászta. Mi közöm nekem a világhoz? Mi közöm nekem más bajához?, mondogattam magamban, kimérten, lassan lépegettem, aztán elfogytak a lépéseim, mintha lágy szurokba tapostam volna, mely azonnal rabságba ejtette cipőmet.
Lassan megfordultam, elindultam feléjük. Három suhanc, egy fiatal lány. Kinézetre sokkal magasabbnak, erőteljesebbnek látszódtam náluk. Még soha nem mentettem meg senkit. Eszembe sem jutott.
Mozdulataik megmerevedtek, amikor melléjük értem, szemükben düh és értetlenség szikrázott, mi a fenét akar ez az öreg fószer? Nem mozdultak. Öreg fószer? Feldühített a gondolat. Nem, nem vagyok még öreg.
Engedjétek el!, szóltam rájuk határozottan. Meglepődtek, elengedték a lányt. Fuss, súgtam neki, sürgetve intettem is. Cipőtalpának csattogása a sarok után elhalt. Álltunk mozdulatlanul, majd megfordultam, elindultam haza. Egyikőjük összerúgta a lábam, elestem, feküdtem a földön, másik az oldalamba rúgott, harmadik az arcomat találta el. Átgördültem a hátamra. Ott álltak felettem, dühösen és elszántan, én pedig nevetni kezdtem. Ha tudtátok volna, hogy meleg vagyok, rádásul zsidó is, nem ilyen lányosan, puhány módon rugdostok engem. Nevettem, ők pedig ismét rugdalni kezdtek, egyre harciasabban, én pedig csak nevettem, egészen addig, amíg el nem ájultam.
Leállítottam a kocsit a kapu előtt, előbányásztam a kesztyűtartóból a kulcsot. Alig múlt dél. Kopogtam a bejárati ajtón, beléptem az előszobába, onnan a konyhába. Apám a tűzhely előtt állt, melegítette ebédjét. Csodálkozva nézett rám. Egy üveg Cabernet Savignon. Száraz, vörös. Villányból. Amilyet szeretsz, nyújtottam felé az üveget. Köszönöm, bólintott, de tudtommal nincs születésnapom. Nincs, erősítettem meg, nehogy azt higgye, hogy demens, és már a születésnapjára sem emlékszik. Veled mi történt? Beálltál ketrecharcosnak? Nemet intettem a fejemmel, leültem a konyhaasztalhoz. Eszel? Gombapörkölt. Azt szereted. Én szedtem a gombát az erdőben, de ne félj, nem bolondgomba! Meg sem várta a választ, tett még egy tányért az asztalra. Rég jártál itt, morogta, mintha nem is nekem szánta volna a megjegyzést.
Apa, meleg vagyok, közöltem halkan. Úgy tett, mintha nem hallaná. Felálltam a székről, felé léptem. Tegnap elültettem a krumplit. És a répát is. Bolond időjárás van. Mindig fúj a szél, mondta. Aztán megfogta a karomat. Rám nézett. A szemembe. Majd megsimogatta az arcomat. Elmosolyodott. Felbontotta a bort, két vizespoharat félig töltött.
Együnk, mert elhűl az étel, tessékelt az asztalhoz. Kivételesen nem kanalat, hanem villát tett a tányérok mellé. Mintha ünnep lenne.

További bejegyzések