Tegnap reggel úgy ébredtem, hogy nem élek, alig pirkadt még, ott ültünk a Halállal az ágy szélén, májkrémes kenyeret majszoltunk, tejeskávét ittunk, néha hátrapillantottunk a mozdulatlanul heverő testemre, nem mintha bárki is el akarta volna vinni; megállapítottuk, bolond a világ, az újkori vallásháborúk áldozataiért különféle nyelveken, más-más Isten kegyeiért szólnak az imák, kihízott papok persze jól érzik magukat, mindig is jól jövedelmezett a vallásbiznisz, Mammon isten a sötétségben növekszik legjobban, senkit sem érdekel a globális (szellemi) és klímaváltozás, a felmelegedés főleg nem, éljünk, haljunk a pillanatnak.
Furcsa állapot a testnélküliség, élveztem, hogy képes vagyok lebegni, élveztem, akár egy gyerek az új játékát, a Halál meg vigyorgott, persze nem volt túl sok okom a hancúrozásra, úgy tűnt, igazak a pletykák, amikor odakerül a sor, az ember fia tökéletesen látja, mily tökéletlen életet élt belesüppedve saját egoja csilivili tükröződésébe; én különösen pocsék gyerek voltam, tízévesen elmentem világgá, úgy éreztem, nem kellek én már otthon, hiszen milyen szülő az, aki szelíd erőszakkal megeteti gyermekével a levesben úszkáló karalábét, zöldséget, répát, pedig a fene sem akart pirosabb arcú, jobban fütyülő tízéves lenni.
Szóval, lebegve saját testem mellett, tisztán láttam, mily pocsék gyerek, pocsék férj, pocsék apa voltam, pocsékságom mindent megfertőzött körülöttem, akár egy halálos vírus, tébolyult naivitással ténferegtem a világban, makacs akaratossággal ragaszkodva ahhoz, a világnak meg kell javulnia. A világ persze nem javult meg, én romlottam hozzá, dühös keserűségben fuldokló tehetetlenséggel, mely savanyúvá, mosolytalanná változtatta a pillanatokat, majdnem minden pillanatot, megölte az érintéseket, az öleléseket, rabláncra fűzte a szavakat, utálattal és gyűlölettel fényezte, élezte a harchoz kovácsolt kardokat – pedig nem sok kell az odafigyeléshez, az együttérzéshez, a…
– A pokolba kerülök?
– Nem tudom.
– Nem tudod, vagy nem akarod megmondani?
– Rajtad áll.
– Választhatok?
– Nem. Te már eldöntötted. Köszönöm a májkrémes kenyeret és a tejes kávét. Mindig van remény.
– Ezt te mondod?
– Igen. Hidd el, én tudom.
Kinyitottam a szemem, ott volt felettem a félhomályba burkolózó plafon, az álmos novemberi napfény besurrant a redőny résein; megtapogattam karomat, élek, hülye álom volt az egész, micsoda marhaságokra képes az emberi agy, gondoltam bosszúsan, s úgy tűnt, mintha a szívem helyén lenne a szívem. Talán infarktusom volt álmomban, ilyen korban már az is előfordulhat, de ez a melegség, ez a finom, ölelő melegség ismeretlennek tűnt.
Felültem az ágyon, meztelen talpammal ráléptem valami puhára, lenyúltam, egy falat májkrémes kenyér került a kezembe, és az éjjeliszekrényen ott volt a két bögre, szívem helyén ismét éreztem szívemet, nem úgy, mint eddig, forróság ölelte körül, kellemes, jóleső forróság, mintha ismeretlen tűz olvasztotta volna meg a kihűlt, kemény követ…
Igen, talán még van remény, talán még tényleg van.
DECEMBERI PÁLYÁZAT
december 1, 2024
