Egervári József: Koccintás

– Az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, ámen – vetett keresztet Kopczek Béla, aztán lekevert egy pofont az asztalnál vigyorgó hatéves fiának, ifjabb Kopczek Béla Töhötömnek, aki lefejelte a tányért, a forró leves az ölébe folyt. Ordítani kezdett. – Ne üvölts, büdös kölyök, hányszor mondtam már, hogy ima közben nem vigyorgunk? Az ima nem tréfa!
– Béla, kérlek, ne bántsd a gyereket! – tördelte kezét Kopczekné, született Baltási Amália.
– Amál, te ne ugass bele, amikor én a gyereket nevelem!
– Nem neveled, hanem ütöd.
– Amál, te csak ne akarj okosabb lenni, mint amilyen vagy, igenis, nevelem a gyereket! Az én gyerekem, kötelességem nevelni!
– Az én gyerekem is!
– Te csak megszülted! – hördült fel Kopczek Béla. – Onnantól enyém a felelősség, hogy felneveljem, eltartsam, példával járjak elől neki, jó példával, mert engem a Jóisten kijelölt erre a feladatra, mert alkalmasnak talált. És még te is itt vagy koloncnak a nyakamon.
– Béla, kérlek, ne beszélj így. Valamikor szerettél.
– Szerettelek. De elmúlt. Méltatlannak bizonyultál, már ezerszer bebizonyítottad.
– De szültem neked hat gyereket, mit akarsz még? Nem segítesz semmiben sem.
– Ne járjon mindig a szád feleslegesen, azt akarom! Hogy nézel ki most is? Akár egy leharcolt cseléd. Öt perccel később került az ebéd az asztalra, hogy tanulnak így rendet ezek a kurva kölykök, ha az anyjuk se tartja be a szabályokat?
– Béla, kérlek, ne beszélj így velem!
– Neve?
– Kaszter Eszter, bíró úr.
– Maga Kopczekné Baltási Amália tanúja, a család takarítónője.
– Igen, bíró úr. Nagyjából.
– Mi az, hogy nagyjából?
– Nem nagyon akarnék tanúskodni, bíró úr, nem tudom én, hogy mi az.
– Jól van, csak válaszoljon a kérdéseimre. Maga látta, hogy Kopczek Béla megveri a feleségét?
– Azt nem láttam, bíró úr, csak mondta nekem, amikor kedden reggel mentem, láttam, hogy kék és zöld a nagysága képe, a háta és a karja. Én kenegettem be tejföllel, mert a Buzseki néni szerint az használ.
– Ki az a Buzseki néni?
– Ő a szomszédasszony. Azt mondják, vajákos, és boszorkány is, de én azt nem hiszem.
– Térjünk vissza a tárgyhoz, ne keverjen ide senki mást. Szóval, maga nem látta az erőszakot.
– Én, kedves bíró úr, nem láttam semmit. Csak panaszkodott a nagysága, hogy veri a férje, és már nem szereti, mert külön szobában alszanak.
– Tehát Kopczekné panaszkodott magának, de azt nem látta, hogy a férje megütötte volna őt?
– Nem láttam, bíró úr, de piszkosul csúnyán nézett ki a nagysága, szidta is a férjét, nem elég, hogy kicsi a pöcse, még veri is őt.
– Na, ezt fejezze be rögtön! Csak a kérdésre válaszoljon!
– Én arra válaszolok, kérem, a nagyságos úr pöcse tényleg kicsi, ezt én is tudom.
– Maga ezt honnan tudná?
– Mert egyszer a nagyságos úr fürdött, és azt mondta, segítsek neki megmosni, ott lent is, mert nagyon fáj a dereka, nem tud lehajolni. Hát, megmostam én, mert azt mondta, kirúg, ha nem teszem meg, megmostam, rendesen, jó sokáig.
– Nem kell részletezni, köszönöm!
– Nem részletezem én, de kicsi, az biztos.
– Kopczek Béla, a felesége azzal vádolja magát, hogy megverte, már nem először. Igaz ez?
– Drága bíró úr, én egy köztiszteletben álló keresztény ember vagyok, sem erkölcsösségem, sem emberbaráti szeretetem nem engedi, hogy ily elvetemült gaztettet elkövessek.
– Tehát tagadja? Akkor mivel magyarázza az orvosi látleletet, melyet felesége nyújtott be a bíróságnak?
– Feleségem esténként iszik egy-két kupica pálinkát, mert kicsit magas a vérnyomása. Ezt helyeslem én is, nemzeti érdek és nemzeti büszkeség a jó magyar pálinka, persze az én drága Amáliám nem bírja az italt. Nyüzüge, az öreg spániel mindig ott alszik a cipősszekrény előtt, Amália véletlenül rálépett a farkára, Nyüzüge felvisított, odakapott drága feleségem bokájához, aki ijedten arrébb ugrott, megbotlott a kutya fekvőhelyében, elveszítette egyensúlyát, ráesett a cipősszekrény sarkára, pofával előre, onnan a puff fakeretére, majd le a padlóra. Így történt, drága bíró úr.
– Értem. És ezt maga látta?
– Igen, láttam, bíró úr, épp akkor jöttem ki a fürdőből. Rögtön segítettem neki, behúztam a szobába, mert felemelni nem bírom már. Mindhárom küszöbön kopogott a feje, talán annak nyoma is látszódhat még az arcán.
– Értem. Tehát maga tagadja a vádakat?
– Igen, bíró úr, mindenképpen, mint említettem, én egy erkölcsös, köztiszteletben álló személy vagyok. Soha nem tennék ilyet, tudom, hol a nők helye.
– Hol a nők helye?
– Bíró úr, engedelmével most nem fejteném ki, minden tiszteletem a nők mellett szól, higgyen nekem!
– Rendben van.

Kopczek Béla ült az ebédlőasztalnál, vigyorgott, magasra emelte a poharat. Szemben vele Dicsár Gerzson, a megyei kormányhivatal vezetője is vigyorgott. Koccintottak.
– Tudod, Béla, te nagy gazember vagy. Mindent megúszol, de neked van igazad, rohadjon meg, aki nem velünk van. A nőknek tényleg meg kell nyirbálni a szárnyait, mint a csirkének, hogy ne tudjon átszállni a kerítésen. Ez a rohadt emancipáció, meg a feminizmus túlságosan kinyitotta a csipájukat.
– Így van, Gerzsonkám, tudják már, hol a helyük! Elvégre mi hordjuk a nadrágot és a kalapot, ne akarjanak már többet, mint ami jár nekik.
– Kedves barátom, teljesen egyetértek veled. Épp tegnap rúgtam ki egy fiatal jogásznőt, pedig olyan gyönyörű segge volt neki, hogy csodájára járt a hivatal, de túl nagy volt a szája, munkajogból akart leiskolázni engem, a dolgozók érdekeiről prédikált. Persze, akkor elkerekedett a szeme, amikor azt mondtam, hogy rabszolgaságban nincsenek jogok, csak kötelesség van, és ebben a baszott hivatalban az történik, amit én akarok. Esetleg, ha másképp akarna hatni rám, akkor beszélgethetünk. Megsimogattam a seggét, erre a kis ribanc az ölembe öntötte a forró kávét.
– Semmi tisztelet nincs ezekben a mai nőkben, azt hiszik, okosabbak lehetnek a férfiaknál, dehát nekik nem okosnak, hanem szépnek és engedelmesnek kell lenni.
– Bizony, így van. Szerencse, hogy messze van Isztambul.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit sem. Semmit. Ne bonyolítsuk túl az egyszerű dolgokat. Gyorsan letörjük ezt a nevetséges lázadást, mint a többit is, az emberek buták és gyávák, nem lesz itt baj. Kedves feleséged jól van?
– Jól hát! Mi baja lenne? Egy-két pofonba még senki se halt bele.
Nevettek mindketten, Kopczek Béla töltött a poharakba, koccintottak.
– Kis idő még, aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba – vigyorgott Dicsár. – Nem lesz baj. Semmi baj sem lesz.
– Nem lesz, mindenki befogja a pofáját, akinek be kell fogni.
– Igen. Teszünk róla.
– Teszünk!
– Egészségedre!
– Egészségedre!

További bejegyzések