Egervári József: Filmszakadás

Nincsenek új próféciák, csak a be nem jött régiek, melyekkel a tököm tele van. Hát, ki hiszi még ezt el, ki hisz még kihízott papoknak, dögrágó, erkölcsi kubikus, méret alatti politikusoknak, ki hisz az önjelölt „Übermensche” fazonoknak, ki hisz a Tízparancsolatnak? A hajnal bámulatos fényekkel ébresztett; engem, akinek semmi szépérzéke, semmi fogalma a szépség esszenciájáról, aki a látását csak használja, de nem tágítja. Nem vagyok elég befogadó. Freud biztosan azt mondaná, hogy a félelmekkel sújtott gyerekkor, a visszafojtott szexualitás az oka, de én egyszerűen jobban értek a gépekhez, a motorokhoz, autókhoz, az agyam helyén is fogaskerekek kattognak, igaziak, finoman metszettek, egymásba kulcsolódók. A mérnöki gondolkodásom semmit nem javít a művészetek iránti rajongásomon, egy utcasarki sznob vagyok csak, felfedezem a szépséget, de nem értem, befogadnám, de csak átsuhan rajtam. Menthetetlennek gondoltam magam. Az is voltam, minden szempontból.
Laura fejfájósan ébredt, átfordult a másik oldalára, meztelen segge kilátszott a takaró alól. Gyönyörű volt, formás, gömbölyű, feszes. Megkívántam volna, ám fejfájósan semmit sem lehet tenni, legfeljebb forró kávé, Algoflex, legalább kettő, gyümölcslével; nyafogás kicsit, hogy szemébe süt a nap, engedjem le a rolót, ne annyira, csak félig!, szeretem még?, netán már nem?, és egyáltalán, egész éjjel szenvedélyesen velem szeretkezett, akkor most is szeressem, amikor fáj a feje.
Szerettem. Persze. Hogyne. Nagyon. Cigánylány. Legalábbis úgy tűnik. Nem csak úgy tűnik. Cigány anya, fehér apa. Egy egyetemet végzett cigánylány (bassza meg, a nemzeti identitástudatban kizáró tényező, nem fér bele az imázsba, egy cigánylány legyen buta vagy legyen kurva, de ne legyen okos jogász, mert okos jogász nem lehet egy gyönyörű cigánylány, aki ráadásul harcos feminista, nagypofájú kisebbségi, és érzéki szerető).
Imádtam. Imádtam, ha nem nyafog, de úgy ébredt; egy óra múlva meg kell jelenni az irodájában, fontos szerződést kell tető alá hoznia, és természetesen én voltam a hibás, mert fáj a feje; talpra kellett állítanom, meg kellett fürdetnem, meg kellett fésülnöm, fel kellett öltöztetnem. Még a szemét is kifestettem volna, de ügyetlen vagyok. Csak szeretni tudom jól, ha ez maga a jóság s nem csak ájult dicsérete a szépségnek. Nem csak az. Lassan visszatért belé az élet, ez mindig azzal járt, hogy egyre többet beszélt, látszólag összefüggéstelenül, valójában kristálytiszta logikával összerakva a darabjaira hullott világot, csak én voltam lassú követni őt. Harisnyát húzott, hófehér blúz, sötétkék kosztüm, sötétkék cipő, haját copfba fogta, kislánynak tűnt, pedig novemberben már harmincéves lesz.
Éreztem a tavasz illatát, Laura illatát is; a tél az utolsókat rúgta, fagyot köpött, havat szórt, de hiába erőlködött, itt a tavasz, a szabadság, a szerelem; metróval mentünk a Nyugatiig, feljöttünk a felüljáróból a pályaudvar előtt, megölelt, csak protokollárisan, épphogy, megcsókolt, protokollárisan épphogy, de éreztem, ebben minden benne volt.
Egy magas, kigyúrt fickó megragadta a karját, kopaszra borotvált fején megcsillant a napfény.
– Mennyi egy óra, anya?
– Kereken hatvan perc – vágta rá Laura. – És jobb lenne, ha elengednéd a karomat!
– Ne rángasd magad, te cigány ribanc! Azt kérdeztem, mennyiért jössz el velem egy órára?
– Veled? Ha a Simontornyán élő, féleszű nagynénikéd rád hagyná a házat, a földjét, meg a két tehenét, s te lennél a falu legnagyobb parasztja, akkor sem mennék el veled sehová, bár úgy látom, nem kell neked ehhez se ház, se föld, se tehén.
A pasi óriási pofont kevert le Laurának, nekem zuhant, alig tudtam elkapni, láttam rajta, hogy nincs teljesen magánál, vörösre rúzsozott ajkát még vörösebbre festette kicsorduló vére.
– Ne dédelgesd ezt a kis cigány kurvát! Majd én megmutatom neki, hogy milyen az igazi férfi! – vicsorgott a hústorony, a mögötte álló vékony, magas haverja pedig magas fejhangon felröhögött.
– Ő megmutatja, az biztos!
Nem gondolkodtam, előző életemben nyilván rögbi játékos lehettem, mert egy óriási ugrással vetettem rá a férfire magamat, öklöm a fején találta el, hátralépett, aztán már vitte a lendület, átzuhant a korláton, egy elsuhanó autóhoz csapódott a feje. Feltápászkodtam a járdáról, a sovány haver kése villant, nekem a kezemben lévő esernyő, kés a hasamban, az esernyő a homlokán csattant.
A káosz megszülte a megoldást, a sok rohangáló és bámészkodó járókelő között rendőrök tűntek fel, az út szélén megállt egy mentőautó, kurvára fájt a hasam, a kés kiállt belőle, kapkodtam a levegőt; azon gondolkodtam, hogy hős vagyok, vagy hülye; Laura fogta a kezemet és rémülten nézett rám, életében először nem jött ki hang a torkán.
– Menj, dolgod van – súgtam neki erőtlenül. – Én most úgysem érek rá veled foglalkozni. Töröld meg a szádat, még mindig véres, de – szerencsére – nem duzzadt fel. Szép vagy. Nagyon szép.
Elmosolyodott. Alig. Hol a szemembe nézett, hol a hasamból kiálló késre; aztán a mentőtiszttel beszélt egy keveset. Felnéztem a Nyugati pályaudvar homlokzatára, nem lesz már több LGT-koncert. Minden elmúlik, mintha meg sem történt volna, bár ebben nem voltam biztos; a fájdalom felerősített mindent. Még láttam Laurát, ahogy szalad le a lépcsőn.
A műtő felé toltak. Beláttam, hogy belőlem nem lenne jó hős, utáltam a világot, a hangos bunkókat, az agresszív erőembereket, utáltam, hogy hazugság és félelem árad mindenhonnan, a plakátokról, a falakról, a kivetítőkről, az utcakőből, utáltam, hogy az emberek nem hősök, hanem gyáva szenvedői a káosznak, a szabadosságnak, hallgatagok és tehetetlenek, utáltam, hogy mindenki erőt akar mutatni, de nem teremt, csak pusztít. Persze, ez sem lesz így örökké. Semmi sincs örökké, filmszakadás lesz egyszer, aztán egy másik filmet kezdenek majd vetíteni. Éreztem, hogy egy tűt döfnek a vénámba. Laura, remélem, időben odaért az irodájába. Gyönyörű volt. Még rémülten is. Filmszakadás.