Egervári József: Elromolva

Kiszedte a régi ágyból a matracot, ráterített egy plédet, arra helyezte a viseltes paplant. Sárgás fénnyel slisszant be a jégvirágok kacskaringói között az utcai lámpa fénye, megerősítve, hogy a szépség viszonylagos és múlandó. Három zoknit húzott a lábára, két melegítőalsó, egy vastag kordbársony nadrág; az ing felett három pulóver feszült, egy kopott kék zakó, legfelül a vastag irhakabát, fejébe húzta unokája bojtos sapkáját. Három napja nem fürdött, a víz nem fagyott még be a pohárban, de gondolkodott rajta, hogy jégkristályok közé rejti az öröklét utáni vágyat.
Marietta járt a fejében, látta maga előtt gyönyörű szemeit, hosszú, fekete szempilláit, tekintetét, melybe mindig belezuhant, akár egy feneketlen kútba, forogva örvénylett lefelé vele a világ az ismeretlenbe, de a szerelem megóvta, nem csapta szét fejét az éles köveken. Azóta már eltelt hatvan év. Marietta hatvan éve halott. Az orosz tank géppuskája kaszálta el, a karjaiba hanyatlott, elmosolyodott, aztán a vér vörös habként buggyant ki a száján, vörös, majd lassan megfeketedő, jajgató virágokat festett fehér blúzára.
Háztartási kekszet evett. Nem volt más otthon. Felbontotta az öt puttonyos Tokaji aszút. Amikor nyugdíjba vonult, akkor kapta kollégáitól. Aranybarna színébe bújtatta rejtelmeit az idő, furcsa csillogással, megfoghatatlan bölcsességgel. Borban az igazság, felnevetett; az első korty tüzet csiholt szájában, nyelőcsövében és a gyomrában, lehunyta szemét, szelíd émelygéssé változott át a csönd, a falak sötét árnyékba burkolództak, a bútorok hallgatagon simultak egymáshoz, az állólámpa világított, jótékony udvariassággal elfedte a kiritkult szőnyeg fonalaiban lustálkodó port. Már fél éve elromlott a porszívója. És valami más is elromlott, nem jutott eszébe, hogy micsoda, de tökéletesen, tapinthatóan érezte, csak nem engedelmeskedtek a szavak. Belátta, nem kell mindent kimondani, nem kell mindent nevén nevezni.
A gimnáziumban ismerte meg feleségét, Zsuzskát. Kémiát és fizikát tanított, számára érthetetlen, felfoghatatlan tudományokat, ő az irodalomban lelte meg a szépséget, a történelemtudományban a bölcsességet. A kibékíthetetlennek tűnő ellentét dacára is jól megértették egymást, önfejűségük soha nem feledte a másik tiszteletét, belátták gyorsan, nem kell mindenáron győzni, legyőzni főleg nem, a problémák megoldásához sokszor elég az odafigyelés, a megértés, az együttérzés; egy kockacukor a kávéba, egy szelet vajjal megkent kenyér, néhány kolbászkarikával, paprikacsíkokkal, kistányéron a javítandó dolgozatok mellé, az asztal sarkára csúsztatva. Egy fiuk született. Informatikus. Amerikában él a családjával. A két unokát nyaranta elhozza két hétre. Zsuzska már húsz éve meghalt. Elvitte a rák. Gyorsan. Ezért hálát kellene adnia Istennek, de nem tudja megtenni. Azt sem sejti, hogy kellene hálát adni. Eltemette. Nem emlegeti, csak őrzi. Az a kisebb fájdalom.
Jules Verne könyveivel gyújtott be az öreg vaskályhába, a keményfaszobrok lassan kaptak lángra, inkább csak izzottak hosszan. Aztán a Zelk Zoltán, Juhász Ferenc kötetek következtek, nem akarta megbontani az egységet, nem szaggatta lapokra, a tűz vörös pislákolással egyesült az irodalommal, Dosztojevszkijt megsiratta. Fogytak a könyvespolcról a könyvek. Levette az irhakabátot, fejéről a sapkát.
Sosem volt párttag, az irodalom sokszínűsége nem engedi az egyszínűséget, a kétszínűséget meg főleg nem, mondogatta, ha valaki igyekezett megkörnyékezni. Nem tudnám hitelesen tanítani a történelmet, ha egyetlen eszme mellett tenném le a voksomat, utasította el egyszer a gimnázium igazgatóját. Az orosz tankot sosem feledte, álmaiban Molotov-koktélt dobott rá. A valóságban csak sírt és futott Marietta holttestével a vállán.
Öntött magának még egy pohárral a testes borból. Ingben és egy nadrágban ücsörgött a kályha közelébe tolt fotelben. Illyés Gyula, Örkény István kötetek kerültek sorra. Az Egyperceseket nem volt szíve a kályhába tuszkolni. Három napja elindult a fonott kosárral a fáskamrába, de a bejárati ajtónál már nem mozdult a lába, úgy érezte, a csípője, a térde, a bokája megkövült, semmilyen könyörgésnek, semmilyen parancsszónak sem engedelmeskedett.
Csörsz István Sírig tartsd a pofád című könyvét sokáig forgatta a kezében, első fizetéséből vásárolta, aztán rácsúsztatta a parázsló Szilágyi Domokos kötetre. Kortyolt a borból. Már nem fázott. A Biblia került sorra, soha nem tapasztalt, ismeretlen forróság áradt a fekete bőrkötésből, ám úgy gondolta, Istennel már semmi dolga, s Istennek sem vele, ha odakerül a sor, nem lesz mit egymás szemére vetni.
Megtapogatta merev lábát, közelebb húzott egy széket, nehézkesen felhelyezte rá. Elfáradt. Várnai Zseni versei jöttek soron, majd Zalán Tibor; Shakespeare-t nehezen engedték el ujjai, Spirót majdnem megkönnyezte, Esterházyt alig tudta az apró lángnyelvek martalékául felszolgálni.
Semmi sem tart örökké. Az unokái tudnak magyarul. Nem, nem olvasnák el ezt a rengeteg könyvet, már senki sem olvasná el. Evett néhány háztartási kekszet, ivott egy kis bort. Ha már csak rémálmai vannak az embernek, akkor minden hiába, a kertben csak satnya virágok birkóznak a földdel, a szárazsággal, az égető napsütéssel. Úgy tűnt, mintha a földből is eltűnt volna a szeretet, mely láthatatlan erővel teremtett, gondozott, óvott és táplált, mintha a szavak jelentését átformálta volna a történelem, a kommunikációs hadszíntér kegyetlen csatatér, igazi áldozatokkal és pillanatnyi győztesekkel. Nem akarta már érteni ezt a világot. Kicsordult a könnye, amikor Kosztolányi Édes Annáját rakta a kályhába, Móricz Árvácskájánál is szipogott, a Harold Pinter, Samuel Beckett-drámáknál görcsbe merevedtek ujjai. Egy-egy József Attila, Ady-kötet bújt meg a fotel oldalában, aztán Thomas Mann Márió és a varázslója, valamint a Varázshegy is oda fészkelte be magát. Néhány nap és itt a karácsony. Néhány nap és itt az élet vége.
Észre sem vette, hogy elaludt. Szorongatta kezében a Molotov-koktélt, kilesett a pesti bérház sarkánál, Marietta a másik oldalon, a másik saroknál. Összenevettek. Gyönyörű ez a lány, imádom, kiabálta boldogan, és az orosz tank oldalához röpítette a Molotov-koktélt, érezte a szabadság illatát, mely semmi máshoz sem hasonlatos.

További bejegyzések