Kell a vastag gatya, meg a vastag kabát, no, és a bakancs (a bakancslista – visszavonásig érvényes); álltam a vasútállomás tömegmagányos peronján, a vonat már elment, mert a vonatok mindig elmennek (éreztem egy ismerős illatot, de hiába forgattam fejem, ismerőst nem láttam); olykor lekéssük a csatlakozást az öröklétbe, az okok és indokok folytonos harcában lassan elenyészik a kezdet, csak a vég látszik, álltam a tavaszra várva, miközben hideg, csípős csókokkal borított december, halk ritmussal doboltak verssorok:
Elmúlt az ősz, itt van a tél,
nem bolondít már a szeszély,
zsebben a kéz, halkul a szó,
nem hiányzom, elfed a hó.
Nehéz volt a szívem, elképzeltem, amint ujjaim végigfutnak a Fender gitár húrjain, hallottam felcsendülni a szomorú dallamokat, úgy tűnt, az élet tényleg csak finom szomorúságból áll, a vonat kihúz az állomásról, mi meg nem mondtunk soha semmi fontosat, semmi érdekeset, nem tettünk semmi fontosat, semmi érdekeset, s nem is lesz rá több alkalom.
Elég egy vastag gatya, egy vastag kabát, bélelt bakancs, „az ember melegségre vágyik”, írta Örkény, aztán kiderül, néhány egyperces történet csak az életünk, a többi elveszik a kispolgári nihil hányadék szagú forgatagában, a másra vágyás, a mást mondás, a mást cselekvés elmebajában, melyre ráfogjuk, ez maga a boldogságkeresés, hacsak nem maga a boldogság.
Feltámadt a szél, latinos táncra kérte a faleveleket, megemelte, pörgette őket, ölelte mindet, vitte magával, én pedig elmosolyodtam, tetszett a produkció, repülnöm kell, nem maradhatok itt örökidőkre, az sem baj, ha a végén lezuhanok, összetöröm magam, új versek születnek, új élet terem a pusztulásból:
Elmúlt az ősz, itt van a tél,
megbolondít már a szeszély,
zsebben a kéz, szépül a szó,
könnyű táncra kér fel a hó,
elmúlt az ősz, itt van a tél,
nincsen ebben semmi veszély,
megtalálnál, ha keresnél,
elmúlt az ősz, itt van a tél.
