Egervári József: Együttérzés

– Tessék, gyerekek, itt a finom tea – tette a két fiú elé a forró bögréket Karainé, megsimogatta fejüket, öt-öt háztartási kekszet is adott mindkettőnek; könnybe lábadt szemmel ült az ablak elé, a nyikorgó fotelbe, kortyolt egy nagyot a forró italból; begomolygott az ablakon a sötétség, magával ráncigálta a félelmet és a bizonytalanságot. Nem mert gyerekeire nézni.
– Anya, anya, ez nagyon meleg – sipítozott nevetve Dani, a kisebb fiú, aki épp betöltötte a négy évet, grimaszkodott, be nem állt a szája, Enikőről mesélt, óvodai csoporttársáról, akivel egész nap együtt játszottak, papás-mamást, Dani elment dolgozni, és amikorra hazaért, Enikő főzött neki, meg sütött is, homokból készült a leves, a rántott hús, a tejszínes, lekváros sütemény; Karainé mozdulatlanul ült az ablak előtt, a kisfiú néha betömött a szájába egy kekszet, és folytatta az élménybeszámolót; bátyja, Marci, aki a közeli általános iskola második osztályába járt, mosolyogva figyelte öccsét, amint egymás után rakosgatta szájába a háztartási kekszeket, óvatosan kortyolt egyet a teából.
– Elfogyott. Nincs több – tárta szét kezét a kisebb fiú, Marci két kekszet odatolt neki a sajátjából, mutatóujját szájára helyezte, Dani bohóckodva utánozta, tudta mit jelent ez a mozdulat, csöndben kell lenni, nem szabad elárulni – még anyának sem – a turpisságot.

Karainé lefürdette őket, három mesét is olvasott nekik, amikorra nagy nehezen ágyba tudta parancsolni a virgonc lurkókat. Elmúlt kilenc óra, férje még mindig nem ért haza, Debrecen messze van, rakodóként vállalt el egy fuvart, a közmunkás bér épp csak a számláikra elég, a férfi már két éve nem tud elhelyezkedni a szakmájában, gépésztechnikusra sehol sincs szükség, a kisváros kegyelemkenyerén söprögeti az utcákat, gyűjtögeti a lehullott faleveleket, és alkalmi munkákat vállal, rakodás, ásás, ami jön, nem válogat.
Másnap a gyerekek nyolckor ébredtek, anyjuk teát főzött, elébük tett öt-öt darab kekszet.
– Anya, én nem kekszet kérek, hanem vajas kenyeret! És kakaót! Nem szeretem a kekszet! – nyavíkolt Dani, megrázta hosszú, szőke, göndör fürtjeit.
– Edd meg kicsikém, kérlek, nincs most más itthon, de megígérem, ha jól viselkedtek, miután apa hazajön, akkor elmehettek a boltba kenyérért.
– De én most akarok vajas kenyeret – hisztizett a fiú, és könnyes szemmel nézett testvérére, aki mosolyogva szája elé emelte ujját, két kekszet odatolt öccse elé.
Karai Dénes délben ért haza, a két fiú szaladt elé, felkapta őket, ölelték a nyakát, arcát beborították puszival, aztán letette őket, megölelte feleségét, a szatyrot a konyhaasztalra tette.
– Hoztam egy kiló disznóhúst, Kelemen néni adott hagymát és krumplit, félzsáknyit, elég lesz egy hétre, vagy kettőre is, és nézd, kaptam háromezer-ötszáz forintot a tegnapi napomért – mondta mosolyogva –, majd megleszünk valahogy, csak legyen mindig munka.

A két fiú egymás kezét fogva ment a járdán, Marci vitte a nejlonszatyorban a friss kilós kenyeret, Daninak ismét be nem állt a szája, a maga módján kommentálta az eseményeket, megjegyzéseket tett a csúnya nénire, akinek ezüstből van a haja, a kövér bácsira, akinek olyan nagy a hasa, hogy a kabátját sem tudja begombolni, és apró részletességgel vázolta, mennyire finom lesz az ebéd, melyet ő az utolsó falatig meg fog enni, mert már nagyon éhes.
A kisváros életre kelt, hét ágra sütött a Nap, az utcán nyüzsögtek az emberek, a boltokban megélénkült a forgalom, mindenki rácsodálkozott a nagyon enyhe novemberi időjárásra, senki sem akart otthon maradni, a város főterén az éttermek elé kipakolták az asztalokat, székeket, sokan ücsörögtek ott, ebédeltek, beszélgettek, nevetgéltek, mintha egy pillanatra átfutott volna a nyugalom az öreg házak között.
A járda mellett, az egyik asztalnál Benedek atya, a fiatal katolikus pap, Szobrai Levente, a helyi újság szerkesztője és Kannabás Áron, alpolgármester ebédelt, hirtelen bekanyarodott az étterem elé egy Audi Q5-ös terepjáró, gyönyörű, fekete, és még annyira új, hogy szinte érezni lehetett rajta a szalon szagát. A három férfi mosolyogva integetett a járműből kipattanó fiatalembernek, aki nem volt más, mint Garas Olivér, a helyi bank vezetője. Leült az asztalhoz, rendelt magának ebédet.

– Ha jók lesztek, elviszlek benneteket egy körre, csodálatos autó – mondta nevetve a többieknek.
– Biztosan megdolgoztál érte – heccelte az alpolgármester.
– Persze, milyen sokáig tartott, amikorra hajlandóak voltatok áthozni hozzám a város számláját.
– Úgy látom, eredményes volt az üzlet – mutatott az autóra a pap.
Nevettek, Szobrai Levente, a szerkesztő, egyenként dobálta a tányérján maradt húsdarabokat a szék lábához „pórázolt” kutyájának, aki hálásan nézett gazdájára a finom falatokért.
Dani megmakacsolta magát, a kezét is kirántotta testvére kezéből, megbűvölten nézte a székhez kötött kutyát, a szerkesztő kivett a tányérból egy újabb húsdarabot, lehajította, pontosan a kutya fejére, ahonnan némi pattogás, forgás, gurulás után megállt a kisfiú lába előtt, aki megmerevedve nézte a falatnyi húst, a kutya morgott, a póráz nem engedte, nem érte el a neki szánt ételt, Dani hirtelen lehajolt, felkapta és azonnal a szájába tömte.
A bankvezér elkerekedett szemekkel figyelte a jelenetet, gyorsan vágott egy darabot a tányérját beborító rántott húsból, és odahajította a fiú lába elé, aki villámgyorsan lehajolt, bekapta, és máris mohón rágta.

– Garas fiam, nem szégyelled magad, úgy etetsz egy gyereket, mint egy kutyát? Elé szórod az ételt?
– Jaj, tanárnő, nem, nem, csak olyan mulatságos volt, hogy a kutya morgott, mert a póráz miatt nem érte el az ételt, bár még mulatságosabb lett volna, ha a fiú is morog hozzá.
– Mulatságosabb?
– Tanárnő, most beír az ellenőrzőmbe?
– Nem, én már biztosan nem, de, remélem, lesz olyan, aki megteszi, ha más nem is, a Jóisten mindenképpen. Hencegsz az új autóddal, de azt nem tudod, egy gyerekkel hogyan kell bánni.
– Tanárnő, ugyan már, nem történt semmi tragédia – csóválta meg fejét az alpolgármester –, más világ van már, semmi baja sem lett ennek a koszos kölyöknek.
– Más világ, azt látom – felelte az idős hölgy, odalépett az asztalhoz, megfogta az alpolgármester tányérját, s az ölébe borította a félig elfogyasztott ételt –, akkor jó étvágyat kívánok.
Megfogta a gyerekek kezét, elindult velük.
– Kicsikéim, éhesek vagytok?
– Igen, nagyon – nézett fel rá Dani csillogó szemekkel.
Leültek az egyik asztalhoz, bemutatkoztak egymásnak, a tanárnő a fiatal pincérnőtől rendelt két pizzát, legyen rajta nagyon sok kolbász, sonka és sajt, kérte kedvesen. A két fiú némán falta egyik szeletet a másik után, őszibaracklét is kaptak mellé. Az idős tanárnő mosolyogva figyelte a két kisgyereket, elszorult a szíve a fájdalomtól, azt sem tudta, kik ők, saját gyereke jutott eszébe, aki Londonban élt már négy éve. Más világ van, tényleg más világ. Csak a fele pizzát tudták megenni, a maradékot becsomagoltatta, Dani megkérdezte, hogy a maradékot hazavihetik-e a szüleiknek, persze, persze, válaszolta; nem vesz most könyvet, majd jövő hónapban, akkor is jó lesz, a tízezrest Marci kezébe nyomta, lelkére kötötte, vigyázzon rá, el ne veszítse, mert ezt édesanyjának küldi.

– Atyám, miről prédikálsz vasárnap a templomban? – kérdezte Szobrai szerkesztő a paptól
– Az együttérzésről. Hamarosan itt a karácsony, adományokat kellene gyűjtenem a szegény embereknek
– Na, hagyjatok engem a karácsonnyal, el sem bírom viselni – fakadt ki Garas Olivér bankvezér –, már évek óta elmenekülök Ausztriába, az Alpokba, ki nem állom, ahogy tülekednek az emberek az üzletekben, mintha mindent ingyen adnának.
– Hát, ilyenek ezek, tényleg, minden kell nekik – bólogatott az alpolgármester.
– Ilyenek. Minden kell nekik, mintha ingyen adnák – bólintott a pap, s ő is dobott a tányérjából egy falat húst a kutyának.

További bejegyzések