Egervári József: Egy fekete és a sötét

Görbén, sandán, erőtlenül sütött a Nap, Ficzuk úr is görbén és erőtlenül gyalogolt a Gerbeaud felé, vágyott egy csésze finom kávéra, elképzelte, hogy majd Annácska is ott ül vele, beszélgetnek, nevetgélnek, megfogja a kezét és megcsókolja finom, vékony ujjait.
Fekete farmer, fehér ing volt rajta, egy hosszú, vékony, vörös sálat kötött nyakába, orrán sötét napszemüveg billegett, akár egy bohém művész, úgy nézett ki. Az emberek megbámulták, némelyik járókelő még utána is fordult, egy kövérkés, alacsony hölgy megvető grimasszal mérte végig, elővette telefonját, s lefényképezte. Ficzuk úr – arcán idétlen mosollyal – még pózolt is neki.
Az élet csupa gyönyörűség is lehetne, motyogta maga elé, ám ettől nem lett jobb a hangulata; az illúziók szövevényében elveszik a varázslat, amikor az embernek az élet helyett a túlélésre kell berendezkedni, amikor vigyázni kell minden szavára, minden mozdulatára, amikor Cipolla gonosz vigyorral a képén – szekrény méretű testőrök gyűrűjében – kiáll az emelvényre és kijelenti, hogy minden szép, minden jó, a tömeg pedig – a tömegpszichózis törvényeinek engedelmeskedve – lelkesen tapsol, akkor már nagy a baj.
Az egyik saroknál nem figyelt eléggé, véletlenül belerúgott egy díszes fém oszlopba, mely társaival együtt, vastag lánccal összekötve a járdát választotta el az úttesttől. Ficzuk úr halkan káromkodott, az éles fájdalom megmerevítette a hátát, aztán mégis lehajolt, egyik kezével erőteljesen masszírozta bokáját.
Az utca túloldalán egy vékony, alacsony férfi őt figyelte, majd odalépett egy ácsorgó rendőrhöz, már mindketten őt vizslatták, a pasi hevesen gesztikulált és magyarázott, olykor Ficzuk úrra mutatott. A rendőr csóválta a fejét, majd lassan átsétált az úton.
Megállt Ficzuk úr mellett, aki sajgó bokája miatt még mindig nem indult el; a rend őre illedelmesen köszönt.
– Az a férfi azt állítja, hogy maga gyülekezett – nézett rá szigorúan a fiatal egyenruhás. – És azt is mondta, hogy szidta a rendszert.
– Ugyan, kérem, dehogy gyülekeztem, csak véletlenül belerúgtam ebbe a díszes oszlopba.
– Na, igen, azt is mondta, hogy maga rongálja a közvagyont.
– Ugyan, kérem, dehogy, épp fordítva történt, a közvagyon rongál engem. Már magammal is alig állok szóba.
– Ezt most nem is hallottam meg.
– Ki az a fickó, aki ilyen marhaságokat állít rólam? – kérdezte dühösen Ficzuk úr.
– Jobb, ha nem tudja. Adja ide a személyi igazolványát. Mindenre bólogasson.
– De én nem akarok mindenre bólogatni. Megbolondult ma mindenki?
– Tegye, amit mondok. Az a férfi kinézetű egyed jelentést fog írni mindkettőnkről.
– Atyavilág! Hol élünk már megint? – háborgott Ficzuk úr.
– Nyugodjon meg, csak tegye azt, amit mondok. Felírom az adatait.
– De nem csináltam semmit.
– Gondolom, de az a férfi követte magát, azt állítja, hogy maga veszélyes civil, aki elégedetlenkedik, lázad, gyülekezik, gondolkodik. Intézkednem kell.
– Letartóztat?
– Egy frászt, nem ettem meszet, hogy utána csak a jelentéseket írogassam! De a látszatra ügyelnem kell.
– Miféle parancs ez, melynek engedelmeskednie kell? Lerohant bennünket a hülyeség?
– Két gyerekem van. A parancs, az parancs, nem lehet nemi életet élni vele, mert szaporodik – hajtotta le fejét komoran a rendőr, miközben szorgosan körmölt egy noteszbe.
Ficzuk úr körbenézett, többen is figyelték őket, többen is jegyzeteltek, néhányan mobiltelefonjukkal fényképeztek, egy idős nő – száján vastag narancssárga színű rúzzsal – imádkozott, egy öltönyös fickó a kirakatokat bámulta, néha kikukucskált zakója alól a tokban himbálózó revolver, néhány kommandós egy hajléktalannak látszó férfit bilincselt meg, s betuszkolta a rendőrautóba.
Az őrmester zsebre vágta noteszét, belekarolt Ficzuk úrba, elindultak egymás mellett a járdán, a saroknál elkanyarodtak jobbra, a következő saroknál balra; egy szürke, omló vakolatú bérház előtt megálltak; a tűzfalon egy régi óriásplakát felpenderedett széleit lengette a szél: “A jövő elkezdődött!”, olvasta halkan a rendőr, Ficzuk úr bólintott, aztán mindketten elindultak, ellenkező irányba, csak egy főbiccentéssel elköszönve a másiktól.
Ficzuk úr már nem kívánt kávét, csak arra vágyott, hogy minél előbb hazaérjen, minél előbb magára zárhassa az ajtót. Úgy tűnt, az idősíkok összekeveredtek, második évezred, harmadik évezred, huszadik század, huszonegyedik század, az idő egyre sötétebben örvénylett. Elhatározta, felhívja telefonon Annácskát, hogy ne flangáljon céltalanul a városban, céltalanul főleg ne. Már veszélyes.
Fáradtan, gyűrötten támaszkodott tenyerével a mosdókagylóra, egészen közelről nézett tükörképe szemébe. Nagyon szégyellte magát a félelme, a gyávasága miatt.

További bejegyzések