Egervári József: Egy beszélgetés margójára

Majd egy lelkész
megvilágosít,
mondták,
hogy van Isten,
van ajándék a
kilincsen,
van kérdés
és van válasz,
legyen bár vézna
vagy vállas,
okos,
netán bugyuta,
mindegy,
csak legyen
tolerancia;
majd megvilágosít
a „könyvek könyve”,
ártatlan gyilkosok
és bűnös áldozatok
könnye,
vagy tán a hallgatás,
esetleg a beszéd,
hisz nem elég tudni,
látni is kell a
Koponyák hegyét –
csak sejteni lehet,
hol a hiba,
főleg, ha nincs elég
tolerancia;
de majd megvilágosít
a halál,
akkor nem számít már
a száj, a háj, a báj,
bár bennem is ott
a félelem,
így végzi mindenki,
nem csak az istentelen,
telve reményekkel a
párnaciha,
a megértésben nem segít
a tolerancia;
ám csodás e kétség
és gyönyörű rejtelem,
Isten itt van,
vagy túl a hegyeken?,
vagy a virág kelyhében
és illatában,
a vihar esőcseppjeiben
pólóban és esőkabátban?,
netán Isten te vagy,
meg én
mint finom,
titokzatos csók a
mindenség lehunyt
szemén?…
Én nem tudom,
gyarló létem
mire elég,
isteni vagy emberi
részecskék bitorolják e
szívem helyét,
de ha elég erős a vágyam,
örökké élek-e
halálra szántan?,
és azt sem tudom,
hogy bennem
hol az Isten,
csak valamerre megyek,
valahonnan jöttem;
de ha ez a dolga,
biztosan megbocsát,
de ha az is dolga,
lesznek még csodák,
és ha embernek teremtett,
megérti minden
gyarló vágyam,
embernek teremtett,
és én itt vagyok,
halálra szántan.