Egervári József: Csak ő és két kutya

Megkeverte a kávét. Forró volt. Egy kevés cukrot és tejet rakott bele, gomolygó, áttetsző ködként kúszott orrába az illat, melyet annyira szeretett. Sok mindent szeretett. És sok mindent nem, bár úgy tűnt számára, egyiknek sincs túl nagy súlya, túl nagy jelentősége. A kávéház teraszán ücsörgött, várta, hogy jobb legyen a világ. Ezen a gondolaton hangosan felnevetett. Ahhoz nekünk is jónak kellene lennünk, toldotta hozzá némán.
Egy fiatal nő sétált el asztala előtt, tekintete mereven, látszólag cél nélkül szegeződött valahová, talán a tér fáinak lombja közé, a csálén álló szemetesre, a kisvárosi üzlet csillanó kirakatára, ahol tán még harcoló, halott német katonát is lehetett vásárolni. A nő számára ő láthatatlannak, észrevehetetlennek tűnt, mintha csak üvegből, vízből, levegőből lenne. A tudatalattija vezérelte látását, egy öreg pasi már nem része a világnak, csak egy kiradírozott folt az időben, termékenységi szempontból esélytelen, szexuálisan nem vonzó, intellektuálisan nem mérvadó.
Aztán elvetette ezt a gondolatmenetet, amikor egy férfi sétált el mellette, aki ugyanúgy átnézett rajta, mint előbb a nő. Azt a messzemenő következtetést is levonhatta volna, hogy az emberek ilyenné váltak, nem néznek egymásra, nem néznek egymás szemébe, nem akarják látni a szemek csillanását, a szemekben megtelepedő örömet, fájdalmat, kínt. Igyekezett meglelni okát ennek a viselkedésnek, ám csak közhelyekbe botlott, közöny, érdektelenség, érthetetlen felsőbbrendűségi tudat, önértékelési zavar. Az emberek nem kíváncsiak egymásra, jelentette ki határozottan. Tudta, hogy téved, de nem akarta kimondani, a büszke elszigeteltségre mindenkinek szüksége van. Néha. Néha még neki is. Persze ő már annyira elszigetelődött, hogy olykor önmagához sem talál vissza. Már sokszor ki akarta üríteni a tömött hátizsákot, melyben akaratlanul is gyűjtögette élete értéktelen kacatjait, apró örömeit, ecetes keserűségeit, szívét metsző fájdalmait, ám nem volt képes rá. Mi maradt volna akkor?
(Először csak a hangját hallotta. Érthetően beszélt, jól artikulált, hangszínével is tudott játszani, enyhén fátyolosan csengett, tökéletesen uralta hangerejét, finom rezgést, remegést vitt a beszédbe, olyannak tűnt, mint egy könnyű szellő, mely hol feltámad, hol elcsitul, majd táncolni kezd, aztán csak suhan. Elámulva hallgatta. A társaság többi tagja is elmerült az élményben. Aztán összeakadt a tekintetük. Mélyzöld szemek, finom metszésűek, lobogott bennük a tűz, érezte áramlását, ám visszafogottság is tükröződött, olykor összezárta pilláit, mintha egészen máshol szeretne lenni. Egész este nem beszéltek egymással, legfeljebb egy-egy ellopott pillantás erejéig. Érezte a láthatatlan falakat, a távolságtartást; amikor szedelőzködtek, hogy indulnak haza, akkor a nő mellé keveredett, ránézett, elmosolyodott. Nem vagyok barátkozós, közölte. Nem beszéltek akkor többet.)
Este befeküdt a kádba, ellepte a forró víz, a meztelenség abban a pillanatban kivételes szabadságérzettel ajándékozta meg, úgy érezte, ismét férfi, vizuálisan biztosan, szándékában és késztetéseiben is, ám gyorsan elhessegette magától a gondolatot, úgysem lesz módja bizonyítani. Semmit sem. Persze, „bizonyíték kell, nem ígéret!”, mint ahogyan az Old Spice reklámban mondták, bár matekórákon is utálta a bizonyításokat. Kiismerhetetlenül zavaros a világ, vágyakozón esetlen, intellektuálisan gőgös, érzelmileg instabil.
Másnap reggel majdnem elkésett munkahelyéről; nem csörgött az a kurva óra, lemerült az elem, igen, így mondta főnökének, amikor az utolsó pillanatban beesett az ajtón, kurva óra, kurva főnök, kurva munka, gondolta. Nem pirult el a hazugságtól, szorongatta a forró kávésbögrét, égette tenyerét, ám vezekelni akart. Az óra csörgött, lenyomta, aludt tovább.
Délig statisztikákat gyártott, mintha a statisztikáktól jobban működne a világ, pedig ő megváltoztatni, megváltani akarta a világot, nem idióta táblázatokba kényszeríteni. Másodállásban sosem valósulnak meg a világmegváltó tervek, nem marad rájuk idő.
(Ophélia vagyok, és Desdemóna, egyébként Kamilla a nevem, mosolygott rá a nő, akivel egy kiállításon futottak össze. Az a mosoly és a pillantás megzavarta az elektronok spinmomentumát, össze-vissza forogtak néhány pillanatig, ennek tudta be a szédülést, furcsa szomjúságérzet tört rá, a falakra aggatott absztrakt festmények életre keltek, valószerűtlennek látszott a világ.
Ophélia vagy, Desdemóna, tényleg, és Vénusz is, bólogatott; szia Kamilla! A szépség mítosza a művészetekben jelenül meg, tette hozzá, pedig azt akarta mondani, érzem illatod, mely finom, varázslatos, sosem éreztem még hasonlót, teljesen megbolondít. Úgy tűnt, vastag kötelekkel kötözték meg, húsába vájtak, mozdulatlanságra kárhoztatták, pedig semmi mást nem akart abban a pillanatban, csak egy ölelést. Az esett volna jól, ám az utak mindenfelé visznek, nem ugyanarra jártak, nem ugyanott, nem ugyanúgy. A sors akarja így, sziszegte befelé hangtalan. Egy frászt a sors, ki vagyok én, hogy merészeljek, akarjak, vágyjak?, kérdezte magától. A szépség elérhetetlen annak, aki nem szép.)
Este leült a kisváros főterén lévő kocsma teraszára, kért egy hideg sört, az augusztus széllel és esővel szelídítette a kánikulát, éjjelente már lehetett aludni, bár még mindig nem volt szükség pizsamára, elég volt egy vékony lepedő, lazán a derekára hajtva.
Hallgatta a szomszédos asztaloknál ülők beszélgetését, akiknek mindenről volt véleményük, nem futja húsra, lassan kenyérre sem, nincs műszaki az autón; aranyárban mérik a benzint!, hadarta egy ápolatlannak tűnő pasi, borostás arcán napbarnított ráncok ölelték vékony száját, erős orrát, beesett, sötét szemeit. Persze, sörre és bagóra még futja!, vágta volna oda neki barátságtalanul, de tudta, hogy ez csak ítélkezés lenne, mindenkinek megvan a maga keresztje, sokan a kereszten is végzik, hiszen a tömeg még mindig Barabást kiált.
Érezni akarta ismét a szabadság illatát, de csak bűz terjengett mindenütt, a hallgatás, a beletörődés, a reménytelenség bűze, a hatalom idióta plakátokon üzengetett, miközben kaviárt zabált, listákat gyártott, elvonult magas kőfalakkal körbevett palotájába, a spiclik pedig hűségesen dolgoztak.
Zeneki atya telepedett mellé, ő is rendelt egy sört. Néhány percig meg sem szólaltak, aztán a pap csak elkezdte mondókáját. Furcsa híreket hoznak a népek rólad, nézett rá komoran. Mármint a spiclikre gondolsz, atyám? Nem nevezném spiclinek őket, horkant fel a pap. Béketűrő, jóravaló emberek. A jóravaló emberek nem szállítanak híreket, közölte hidegen. Ismét ilyen világot élünk? Szegények és gazdagok? Urak és szolgák? Ne mondj ilyet, emelte magasra mutatóujját Zeneki atya. Nehéz a sorsunk, nehéz az élet, a vírus is veszélyes, össze kell fognunk, hogy legyőzzük az ellenséget.
Atyám, te viccelsz velem? Nem viccelek, a homoszexuálisok és a migránsok át akarják venni a hatalmat, ezt nem engedhetjük, hörpintette ki sörét a simára borotvált arcú férfi. Atyám, te engem is teljesen idiótának nézel, mint a birkanyájadat? Nem, de visszafoghatnád magad, már feketelistás vagy. Nem vagy elég jó ember. Atyám, ha te és a hozzád hasonlók akarnak megítélni, már nem is akarok jó ember lenni. Kifizeted a sörömet?, kérdezte Zeneki. Nem fizetem ki, gondolom, a perselypénzből futja.
A pap elvörösödött, vágott egy grimaszt, megbiccentette fejét, bement a kocsmába.
Az éjjel rosszul aludt, az álmok épp csak megérintették, aztán elillantak, az alvás és az ébrenlét határán egyensúlyozott, olyan nagyon egyedül érezte magát, mintha egy sötét, hideg verembe vetették volna, miközben zuhogott a hideg, fekete eső. Csillapíthatatlan.
(Nem tudott közelebb férkőzni Kamillához, talán nem akarta eléggé, az ember mindig tévedései martaléka, ő pedig már annyiszor tévedett élete során, amely egy egész falunak elég lenne. Néha rendezvényeken összefutottak, Kamillát körülrajongták, ő pedig csak ácsorgott az ajtófélfának dőlve, vagy az utolsó sorban ücsörgött. Persona non grata volt, aki nem alkuszik, aki mindig megmondja a magáét. Az emberek úgy néztek rá, mint egy csodabogárra, sem szólni hozzá, sem megszólni nem merték, a hatalom pedig csak összehúzott szemöldökkel figyelte a magányos újságírót, aki romantikus elszántsággal szorongatta Justitia kezét.
Egy felolvasóest végén odalépett hozzá Kamilla, adott neki két puszit; könnyű hajtincsei hozzásimultak a férfi borostás arcához. Vigyázz magadra, súgta oda neki. Te is, simította meg a nő meztelen karját.)
Egész délután az erdőben sétált, fotózott. A természetnél nincs tökéletesebb és szépségesebb “teremtmény”, simogatta meg a két kölyök vizslát, Papucs és Topán hálásan bújt hozzá, ők is imádták az erdőt. Elhatározta, kivonul a világból, felköltözik szeretett hegyei közé. Elege volt az áradó szennyból, a mocsokból, mely örvénylett mindenütt, besározta a tisztákat, gyűlöletből font ostor csattogott, utat nyitott a rosszaknak. Tudta, hogy a forradalmárok kortalanok, ám úgy érezte, elfáradt.
(Visszafelé sétáltak a hegyről, Papucs és Topán hangos ugatással futott Kamillához, aki a rönkház előtt ácsorgott. A két kutya imádta a lányt, aki mindig hozott nekik jutalom falatot. Tessék, a kényeztetés mindig eléri célját, dohogott nevetve. Irigykedsz?, incselkedett vele Kamilla. Te is kaphatsz néhány jutalom falatot. Nem, köszönöm, meghagyom nekik, válaszolta. A lány átölelte a nyakát, finoman megcsókolta. Puha ajka épphogy érintette az övét, nem is volt igazi csók, csak jelzésértékkel bírt, hogy akár az is lehetne.
Kitaláltam, mit gondolsz, nézett komolyan a férfi szemébe.
Nem hiszem. Mindent te sem tudsz.
Azt akarod, hogy meztelen legyek. És öleljelek.
Igen, az jó lenne.
Az nem számít, hogy én mit akarok?
De. Mit akarsz?
Hogy meztelen legyél. És ölelj engem.
Ez jól hangzik.
Jól. De nem most. Párizsba utazom. Csak elköszönni jöttem.
Látlak még?
A világ közepére, nem pedig a végére megyek.
Itt megtalálsz.
Megtalállak.)
Ült a teraszon, száraz vörösbort kortyolt. Papucs és Topán – egymáshoz bújva – a széke mellett aludt. Békésnek látszódott a világ, csak ő volt benne és a két kutya.