Egervári József: Cirkusz, vers, zene, napfény

Épp nem vagyok barátkozós hangulatban; volt kitől tanulnom, tőmondatokban válaszolgatok, mindegyik egy vipera, melynek tátott szájából éles tőrként merednek a méregfogak, pedig semmi értelme ellenséges viselkedésemnek, hiszen én is nehezen viselem a hideg szavakat, az elutasító tekinteteket. Előbb-utóbb nem szól hozzám senki, belemerülök a statisztikák, a beszámolók, a jelentések önfényező cirkuszi előadásába, a munka nem formál szép testet.
Ám a cirkusz fontos, a közönség lelkes, a király az első sorban ül, kipirult arccal tapsol az esetlen bohócnak, az udvari bolond bilincsben, szája egy kendővel bekötve, a zenekar tust húz, aranyló trombiták takargatják réz mivoltukat, a bűvészek szemfényvesztése tökéletes.
– Képtelenség megzenésíteni a verseidet – dohog Kamilla –, össze-vissza szótagszámok, a ritmus csetlik-botlik, csöpög belőlük a letargia, a kritika, az önfejű ellenzékiség. Pocsék verseket írsz – állapítja meg lemondón.
Bólogatok. Persze. Nem vagyok én költő, gondolom, de nem mondom ki. Kamilla az erősítővel, a pedálokkal bíbelődik, az ablakon át ömlik a kora tavaszi napfény, én pedig megállapítom, magas állami kitüntetést érdemelne az a pasi (vagy hölgy), aki kitalálta a nőknek a sejtelmesen áttetsző ruhákat. Persze, megszólalni sem merek, csak bámulom Kamilla formás idomait. Még a Nap is velem van.
– Találtam egy verset abból az időből, amikor még férfi voltál – nevet pimaszul, még a nyelvét is kinyújtja, én vágok egy grimaszt, miközben tekintetemet rabul ejti dekoltázsa. Nehezen szabadulok, megfordul, előre hajolva bedugja a kábelt a gitárba, másik végét az erősítőbe.
– Ne bámuld a seggemet! – szól rám.
– Igyekszem – felelem. A napfény még mindig bátorít.
Kamilla megpendíti az első akkordot, gyönyörű hangja van gitárjának, D-A, D-A, D-A, D-A, négynegyedben, aztán a refrén kétnegyedben, G-A, G-A, G-A, lezárásként G-D-A-D, végén egy egészségesnek látszó majdnem szinkópa. Szép hangja van ennek a szép lánynak (vagy asszonynak), átéléssel, érzelmesen énekel; nem emlékszem erre a versemre, tényleg abból az időből való, amikor még úgy gondoltam, tudom, mi a szerelem. Amióta antiszociális lettem, nehezen lelem a szavakat.
A manézsban disznók rohangálnak, egy idomár ostort csattogtat, a disznók nem fogadnak szót, akkor berohannak a kutyák, a zenekar harsány csinnadrattájára ugatnak, ritmusra, a trombita viszi a prímet. A disznók alakzatba állnak, egy kivénhedt pincsi birkákat vezet a porondra, lehajtott fejjel, ritmusra lépegetnek. A pincsi elégedett, az idomár dob neki egy jutalomfalatot. A zene egyre hangosabb, a fúvósok és az üstdob hangja betölti a teret. A király nevet, felállva tapsol. Egy szaxofon rekedt hangja kúszik a harmóniák közé, ismerős dallam; az egyik birka nyakában tábla. RESIST!, az áll rajta. Az angolul tudó biztonsági őrök felugranak (öszesen egy), a többi csak pisztolyához kap, a királyra ráhúznak még egy golyóálló mellényt, a cirkuszi sátor oldalán hidraulikus emelők megnyitnak egy folyosót, a kimenekítés sikeres.
A birka csak ácsorog a porond közepén, a kutyák vicsorognak, meglepő módon a birka visszavicsorog, a porondmester izzad az idegességtől, szabotázst kiált, a bohóc megöleli a légtornász lányt, a cirkuszigazgató gondolatban már írja felmondását.
– Nem mondasz semmit? – néz rám Kamilla.
– Gyönyörű vagy – felelem.
– Idióta! A dalról beszélek.
– Gyönyörű. A dal is. Ügyes vagy.
Kávét iszunk. Kamilla mellettem ül a kanapén. Folyamatosan beszél. Hallgatom. Néha bólogatok.
– Én nem szoktam ennyit beszélni – néz rám szemöldökét összehúzva. – Ennek is te vagy az oka. Mert beszéltetsz.
Nevetek. Mint amikor még én is férfi voltam. És ezen meglepődőm.äa

További bejegyzések