Egervári József: Az „igazi” bűnösök

Tüncibünci konyhapultra dőlve zokog,
kopott lábasban csirkepörkölt rotyog,
szakadt és szürke már
menyasszonyi fátyol,
öreg és pocakos lett az
egykor bájos Ámor,
mosogatólébe fojtotta
szerelmet az élet,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Hímcsimbók meccset néz
és sört vedel,
minden álom szétdobálva
ágya alatt hever,
de úgy hiszi, ő
semminek sem oka,
benne aztán tényleg
semmi hiba,
csak elszaladt tétlen,
észrevétlen az élet,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Tüncibünci sír, boldogtalan:
ronda vagyok, ősz a hajam,
nem történik semmi velem,
minden olyan reménytelen,
én egy szép, új életet kérek,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Hímcsimbók kitámolyog
a kicsiny konyhába,
felesége ott ácsorog
halkan sírdogálva,
megölelhetné, jut eszébe,
de a meccsnek még nincs
vége,
utálja már a szörnyű
kispolgári létet,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!
Huszonöt év elszaladt gyorsan,
plakátország mosolyába forrtan,
Tüncibüncik elvesztették
a meccset,
Hímcsimbókok meg semmit
sem nyertek,
részeg álmok lettek
a mesék,
előre vetítve a
világ enyészetét,
a kommunikáció hazug
és hűvös,
pedig mindenki tudja,
ki az igazi bűnös,
és míg hangosan szól hősökről
és álnokokról az ének,
jaj, hogy
rohadjanak meg a pirézek!