Nem szültek kezes báránynak,
sem gyáva nyúlnak, szerencsére!
Szabad farkas módján élek,
belerohanok a szélbe.
Kiüvöltöm bánatomat,
átcsörtetek odvas fákon,
égre vonyítok a holdnak,
hogyha kornyadozni látom.
Megkötöztek, megkínoztak
embertelen földi lények,
a fájdalomtól nem török meg,
csak a szolgaságtól félek,
a rácsoktól, a szájkosártól,
és hogy nem láthatok eget.
Csodálkoztok, hogyha rúgok,
harapok, sőt veszett leszek.
Ki tűri el, hogy a silány
példányból is gyengébb fajta
ember szabja meg tetteit,
s gőggel uralkodjon rajta?
Ki szereti, hogy egy bunkó,
érzéketlen irányítsa?
Kiadja útját, s bár retteg,
úgymond móresre tanítsa?
Hallgattam, mert süket fülek
üres szemeibe nézve
értelmét vesztette a szó,
nem pislákolt kis remény se
arra, hogy győz az igazság,
s nem zárnak ki a “falkából”.
Úristen, mily porszem vagyok!
Most érzem csak igazából.
S bár zokog bennem fájdalom,
nem tekintek mégsem vissza.
A jeges téli hajnalokon
csak az vigasztal, szívem tiszta.
Nem tud beszennyezni árja
a sok rosszmájú fecsegésnek,
nem születtem szolgaságra.
Itt van vége a mesének…
(Ez nem is mese, maga az élet.)
