Megdermedt a puha matrac,
hideg a sötétség leple,
a szomszédban szól a tévé –
Alza reklám, éjjeli hírek.
Sosincs csönd egy panelházban.
Ha elnémul a tévé, felsír egy gyerek,
vagy zúgni kezd az álmatlanság,
például a vizesblokkban.
Éjjel kettőkor a plafon
egészen közel kerül az arcomhoz.
Jóéjt puszit ad, pánikrohamot ébreszt,
vagy valami hasonlót, amikor alvás helyett
elképzelem magam egy hullazsákban.
Éjjel illik a halálról merengeni.
Egyedül, a sötétségben, és persze szigorúan
a négy fal között. Ez olyan intim félelem,
személyre szabott rettegés,
amiről nem lehet beszélni
délután kettőkor
egy kávé mellett.
Hajnalra majd elmúlik.
Ébred az élet, indul a villamos,
jön a kenyeres autó, özvegy Horváthné kutyája
ugatni kezd, mert ürítenie kell.
Felkel a nap, lehunyom a szemem.
Csak pár órára munka előtt.
Az élet majd’ harminc évnyi kialvatlanság
A halál fantázia a nemlétről,
és egy sírhely a temetőben –
ennyi biztos nagyapám szerint.
Ha éjjelenként haldoklom képzeletben,
ezt suttogom magamnak,
míg várom a hajnalt.
