A művészettörténet volt a kedvence. Rajzot tanított a kisváros gimnáziumában. Hosszas magyarázatokkal untatta tanítványait ecsetvezetésről, kompozícióról, stílusról. A gyerekek a Laokoón gúnynevet ragasztották rá, mert viccesnek tartották, hogy milyen lelkesedéssel beszélt a tekergőző kígyókról, a haláltusáról, ami látszik az arcokon. Észre sem vette, hogy a gyerekek leveleznek, mobiltelefonoznak, esznek az óráin. Nem tudta elképzelni, hogy valakit ne fogjon meg egy festmény szépsége, egy szobor varázsa. Ezek a kamaszok a hormonjaikkal voltak elfoglalva, lekötötte őket saját testük és a kütyük börtöne. Szabadulni meg aligha akartak ebből a kalodából, amit a biológia és a technikai fejlődés kényszerített rájuk. A körülötte levő világot is úgy látta, mintha azok festmények vagy szobrok lennének. Ha elment egy virágoskert mellett,, Monet kertje jutott eszébe, neki a csillagos ég Van Gogh égboltja volt. A nőkben Mona Lisa mosolyát kereste, de mivel nem találta, így közömbösen elfordult tőlük. Na nem mintha a nők érdeklődést mutattak volna iránta, ugyan kinek lett volna vonzó pocakos alakja, vékony lába, elnyűtt kardigánja?
Kedvence a Laokoón szobor volt. Gipszből készült mása ott állt az íróasztalán. Nap mint nap végigjáratta szemét a tekerődző kígyókon, a fájdalomtól eltorzult arcokon. Csodálatosnak találta, ahogy a hideg márvány életre kel. Bezzeg itt át tudta élni az érzelmeit!
A tanáriban kevés emberrel beszélt. Nem volt senkivel udvariatlan, de nem is volt kezdeményező. A kollégái megpróbáltak kapcsolatba lépni vele, de mikor látták, hogy nagyobb erőfeszítésbe kerülne őt szóra bírni, nem bajlódtak vele.
Az egyik év szeptemberében új történelemtanár érkezett. Fiatal volt, az év júniusában államvizsgázott. Vadóc volt, összevissza fecsegett. A tanárt nagyon idegesítette. „Rosszabb, mint a tanulók”, gondolta. Kiment, ha a lány bejött a tanáriba.
Egyik nap – legnagyobb meglepetésére – a lány odafordult hozzá. Haja varkocsba volt fogva, farmerja ki volt hasítva, tulajdonképpen elvegyülhetett volna a gimnazisták között, senki nem vette volna észre, hogy idősebb, mint ők.
„Éppen a trójai háborút tanítom, talán tarthatnánk egy közös órát. A Laokoón szoborcsoport nagyon szorosan kapcsolódik a témához és szeretném, ha megtanulnának szintetizálni és összekapcsolni a tudományterületeket.” A tanárt eltalálta a mondat a gyenge pontján. Meg aztán az is meglepte, hogy a lány ilyen éretten beszél szakmai dolgokról. Ugyan ki törődött a tanári karban azzal, hogy az egyik tantárgyban tanultakat összekapcsolja a másikkal? Mindenki rohant, mindenki olyan volt, mint a nyomtató ló, akinek bekötik a szemét? De ez a fajta nyitottság meglepte. Jobban megnézte a lányt. Már nem tartotta csitrinek. Együtt készültek az órára, de nem csak a trójai háborúról beszéltek. A tanár mesélt a festményekről, a lány pedig elemezte a nagy történelmi személyiségek jellemét.
Kiderült, hogy mind a ketten szeretik a pszichológia oldaláról megközelíteni a maguk tudományát. Az osztályban nem volt idő erre a mélységre, na meg a gyerekek nem is nagyon értették volna meg ezeket az elemzéseket. Rájöttek, hogy ők ketten szigetet alkotnak, egy úszó szigetet a tanári zord, hínáros vizén.
Egyik péntek délután már csak ketten voltak a tanáriban, mikor a lány egy hirtelen mozdulattal odafordult a tanárhoz és megkérdezte, nincs-e kedve elmenni vele másnap kirándulni. Olyan szépen süt a nap és éppen nincs semmi dolga. A tanár nagyot nyelt, nem tudta elképzelni, hogy a biztonságos tanárin kívül mit is fog ő kezdeni egy emberi lénnyel. Soha, senkivel sem találkozott még a városban, a képtárakat egyedül járta, más szórakozása nemigen volt. A lány úgy nézett rá, olyan esdeklően, hogy bármelyik flamand festő elfogadta volna modellnek a képéhez. Legalábbis neki ez jutott erről az arcról eszébe.
Másnap egy forgalmas helyen találkoztak. A tanár borzasztóan zavarban volt, de a lány csak csicsergett, duruzsolt, mintha osztálykiránduláson lennének. Felmentek a Normafához.
„Neked nincs családod?” kérdezte a tanárt.
„Volt egyszer egy feleségem, de elment. Beleszeretett valakibe, itt hagyott. Nem is baj, jól elvagyok egyedül. Van Gogh se volt nős.”
„Jaj, de ő beteg volt, öngyilkos lett. Te nem vagy depressziós. Benned annyi érzés lapul, csak valakinek elő kellene hozni.”
A tanár nagyon furcsán érezte magát. Miket beszél ez a kislány összevissza? Hiszen a lánya lehetne. Talán apakomplexusa van? Az órájára nézett és azt mondta, hogy tulajdonképpen ő csak egy kis ideig ér rá, mert egy barátja meghívta születésnapi ebédre. „Hát jó”, mondta a lány türelmesen. „Végülis folytathatjuk ezt a kirándulást máskor.” Megállt egy öreg fa előtt. A fának két törzse volt, az egyik rátekergőzött a másikra.
„Látod ezt a fát? Olyan, mintha egy kar átölelne egy testet, mintha örök életükre összeölelkeznének.” Szeme fénytől ragyogott, benne az ifjúság feltartózhatatlan makacsságával, a győztesek magabiztos diadalával. A tanár megdöbbent. Nem emlékezett rá, mikor tapasztalt ilyen erőt, talán a festményeken látott ilyet, de attól nem ijedt meg. A festmények világában otthon volt, élvezte a védőburkot, ami körbevette a sok szín, fény emberalak, szépség láttán. Az élő erő, a karnyújtásnyira lélegző emberi test most riadalommal töltötte el, úgy érezte magát, mint Laokoón, akire rátekerednek a kígyók, és összeroppantják. „Valamit mondani kellene ennek a kislánynak, aki azt gondolja, hogy azért, mert lát egy tekergőző fát, egy kiragadott képet a természetben, az már garancia lesz az örök boldogságra. Le kellene hozni ebből a habos-babos világból, amit az ifjúsága, a fiatal testének összes pórusa üzen neki. El kellene mondani neki, hogy az élet tekervényes, mint ennek a fának az ágai, és semmi, semmilyen szépség nem véd meg bennünket az elmúlásra ítélt test, szellem és lélek romlásától.” Eszébe jutottak azok a festmények, amik öreg, fáradt, szenvedéstől eltorzult arcokat ábrázoltak. Eszébe jutott, hogy milyen, mikor a tanítványainak azt magyarázza, hogy Laokónnak azért kellett elpusztulnia, mert Apollón határozott tilalma ellenére családot alapított. Összeszedte magát és odafordult a lányhoz.
„Valóban megindító ez a duplatörzsű fa. De majd ha elkorhad, leválik az egyik törzs a másikról. Te történelemtanár vagy, tudod, érted, mi az az IDŐ.” Hangja elvékonyodott, maga is meglepődött, hogy mennyi érzelem van a szavaiban. Nem bírta nézni a lány eltorzult arcát. Sarkon fordult és elment.
Másnap nem volt ott a lány. Azt mondták, felmondott, elment egy másik iskolába. A tanár úgy vizsgálta az asztalon levő szobrot, mintha most látná először. Végigjártatta szemét a küzdő és a fájdalomtól eltorzult arc ráncain. Aztán eszébe jutott az ölelkező törzsű fa. „Nem is igaz, hogy egymást ölelő karok. Inkább olyan, mintha kígyó tekergőzne a fatörzsre. Ezek a történelemtanárok nem értenek a művészettörténethez.”
