Dudás Éva: A katedrális

Lelkem vad, szúrós tájain járok,
s már lassan a halállal cimborálok,
úgy múlik életem,
mint mikor csendesen csöpög a gyertya viasza,
s mégis, mégis,
mit számít az idők múlása,
hisz sejtjeimet szenvedély táplálja,
bőröm alatt borostyánindák,
szívemben katedrális épül
barokk aranyoltárral,
rajta liliomok,
nem ócska lim-lomok,
a vaskos kövek soha el nem kopnak,
ajkamon újra szól egy mea culpa,
elmerengek,
vajon mi lesz belőlem ott,
abban a másik életben?
S az angyalok a tarka freskókról súgják:
talán szolgálóleány egy takaros udvarházban
valahol a Himalája tövében.