„Csak tessék, csak tessék!”
Bebújt a kis komisz egy apró póruson,
és most végigszambázik
testemen a bánat,
gyorsvonatként végigrobog rajtam,
ha mondom, mohón fölzabálja
minden porcikámat,
kezdi a lábujjamtól,
kígyóként kúszik alattomosan egyre feljebb,
a beleimen áttéteket képez,
mit neki méh, petefészek,
csak növekszik egyre,
előbb pingponglabdányi volt még csak,
most már focizhatnának
vele a srácok a réten,
a tüdőm kiköpi, nem ízlik neki,
a szívem neki a legfinomabb falat,
piócaként szívja a vérem, nem is érzem,
az agyam se bír vele, nem is értem,
közönyös külső szemlélőként
szemembe fröcsköli ragacsos nyálát,
lassan ölő idegméreg,
elég volt egy pillantás, bebábozódott
a homloklebeny alatt,
összevissza dobálja szép emlékeim,
mint a tányért földhöz veri.
Felfalt bennem mindent,
teljes a K.O.sz, kiütött,
majd pillangóként kirepült
huss, a számon.
Hatvankét kiló emberből így lett
tátongó üresség.
„Ez ám a látványosság!” −
szól a mutatványos,
és két ujjával csippentve össze,
lengeti bőröm.
Már múmiának is kevés.
