A szombati piacnak megvolt a maga rendje. Mire a közeli templom tornyában elütötte a nyolcat az óra, a kofák már rég túl voltak az első alkudozásokon, a régiségkereskedők pedig úgy álltak a portékájuk mögött, mintha maguk sem hinnék, hogy akad még ember, akinek egy repedt porceláncsésze, egy kifakult képeslap vagy egy kopott falióra többet érhet néhány száz forintnál.
Ilona lassan haladt a sorok között. Nem keresett semmit. Hetvenhat évesen az ember már ritkán indul vásárolni azért, hogy gyarapítsa a holmiját. Inkább csak nézelődik. Meg-megáll egy régi varrógép mellett, megsimítja egy diófa szekrény kifényesedett sarkát, elmosolyodik egy csorba zománcos tejeskannán, amilyet valaha az édesanyja is használt.
– Tessék csak megnézni, néni! – szólt utána egy árus. – Minden darab múlt századi.
Ilona udvariasan biccentett.
– Az én koromban ez már nem olyan nagy ritkaság.
A férfi felnevetett.
– Akkor is maga a fiatalabb.
Erre csak mosolygott, azután tovább indult.
A piac végében, ahol már ritkultak a standok, egy összecsukható kempingasztalon fényképek hevertek összevissza. Kartonra kasírozott portrék, megsárgult családi felvételek, ismeretlen emberek esküvői képei, ifjú katonák, csecsemők, kalapos asszonyok. Valakinek egy egész élet, tág család. Ma már csak néhány megsárgult papírlap különösebb jelentés nélkül.
Ilona mindig elszomorodott az ilyen kupacok láttán.
Milyen különös – gondolta –, hogy egykor ezek voltak a család legféltettebb kincsei. Talán csak ünnepnapokon vették elő őket. Ma pedig idegenek válogatnak közöttük, mintha régi képeslapok volnának.
Már tovább is ment volna, amikor valami megállította.
Nem tudta megmondani, mi.
Egyetlen fénykép feküdt félig megbújva a többi alatt. Alig látszott belőle valami: egy egyenruha gallérja és egy fiatal férfi arca.
Ilona lehajolt és megérintette.
Az árus odanézett.
– Az is eladó.
Nem válaszolt, csak óvatosan kihúzta a képet a kupac aljáról.
Műtermi felvétel volt. A karton szélei már megkoptak, de a kép meglepően épen maradt. A fiatal katona egyenesen állt, egyik kezében sapkáját tartotta, a másikat lazán az oldalához engedte. Arcán nem volt mosoly. A régi fényképeken ritkán mosolygott bárki. A tekintete azonban különösen, szinte pátosszal csillogott. Nyugodt, tiszta, mégis olyan, mintha valahová nagyon messzire nézne, sorsa és hazája jövőjét kutatná.
Ilona hosszú ideig nem mozdult.
– Szép darab – jegyezte meg az árus. – Talán bevonuláskor készült. Akkoriban ez nagy eseménynek számított.
– Tud róla valamit?
– Semmit. Egy hagyatékból került hozzám. Dobozszámra hozták a fényképeket. A kutyának sem kellenek.
Ilona alig hallotta. Újra a fiú arcára nézett. Ismeretlen volt. Mégis… Valami nyugtalanító bizonyosság motoszkált benne, amit nem tudott megfogalmazni. Nem az volt az érzése, hogy már látta valahol, hanem az, hogy valaha ismerte – ismeri.
A gondolat olyan váratlanul érte, hogy szinte megijedt tőle.
Nevetséges.
Hetvenhat éves vagyok – gondolta. – Ennek a fiúnak még a nagyapja is fiatalabb lehetett volna nálam.
Mégis ott állt, mintha a lába a földbe gyökerezett volna.
– Vigye el – szólalt meg újra az árus. – Nem drága.
– Nem tudom, miért venném meg.
– Néha nem kell mindent tudni.
Ilona felnézett rá.
Az árus vállat vont.
– Ha már ennyi ideje nézi, valami oka csak van.
Ilona a pénztárcájáért nyúlt.
Amikor a fényképet a táskájába csúsztatta, különös érzése támadt. Mintha nem ő vitte volna haza a képet, hanem a kép vitte volna őt magával.
***
Otthon sokáig a táskában maradt.
Ebédet főzött, elmosogatott, meglocsolta a muskátlikat az erkélyen. Mire besötétedett, már maga is elmosolyodott azon, milyen ostobán viselkedett a piacon.
Egy régi fénykép. Semmi több.
Lefekvés előtt azonban mégis elővette. Az olvasólámpa sárgás fényében egészen másnak tűnt. A műterem festett háttere alig látszott már, de a fiatal katona arca szinte megelevenedett.
Ilona óvatosan megfordította a kartont. A hátoldalon halvány ceruzával mindössze ennyi állt: „Bevonulás előtt.”
Sem név, sem dátum, sem hely. Csak ez a két szó.
Ilona hosszan nézte az írást. Aztán váratlanul olyan érzése támadt, mintha valamit elfelejtett volna, valami nagyon fontosat. Pedig tudta, hogy nem felejtett el semmit.
A fényképet végül nem tette be a fiókba, nem is a könyvespolcra helyezte, hanem az előszobai komódra rakta, ahol régen a férje órája feküdt.
Másnap reggel, amikor elindult bevásárolni, az ajtóból visszanézett rá. Nem tudta volna megmondani, miért, csak azt érezte, hogy nem szeretné, ha a fiú egyedül maradna a lakásban.
***
A következő napokban Ilona többször is rajtakapta magát, hogy a komód előtt áll. Nem nézte hosszan a fényképet. Csak megállt előtte egy-egy pillanatra, mintha ellenőrizni akarná, valóban ott van-e még. Néha még beszélt is hozzá, aztán elnevette magát.
– Látod, öregszem – mondta egyszer hangosan. – Már idegenekkel is társalgok.
A lakás csendje nem válaszolt.
Egy délután elővette a nagyítót. Hátha talál valami részletet, ami fölött korábban elsiklott. A gombokon nem látszott a címer, a műterem díszlete túlságosan elmosódott volt, a karton széleit pedig annyiszor foghatták meg az elmúlt évtizedek során, hogy minden apró jel eltűnt róla.
Csak a tekintet maradt. Az valahogy nem fakult meg.
Ilona végül bosszúsan visszatette a képet a helyére.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan.
A kérdés a levegőben maradt.
***
Néhány nappal később ismét piacnap volt és Ilona korán végzett a bevásárlással. A kenyér még melegen gőzölgött a szatyrában; a zöldségesnél kapott egy csokor petrezselymet ajándékba a többi áru mellé, mert mindig nála vásárolt.
Lassan indult hazafelé.
A főút előtt kis park húzódott játszótérrel. Gyerekek játszottak a homokozóban, két fiatal anya beszélgetett egy padon, kissé távolabb egy ősz hajú férfi könyvet olvasott.
Ilona szeretett ilyenkor megállni egy percre: a gyerekzsivaj valami különös derűt vitt a napjába, emlékeztette óvónői pályájára.
Éppen tovább indult volna, amikor egy piros gumilabda kipattant a bokrok közül, és lustán gurulni kezdett a járda felé. Egy négy-öt év körüli kisfiú szaladt utána.
– Állj meg! – kiáltotta valaki.
A gyerek azonban már nem figyelt, labdája rágurult az úttestre.
Ilona később nem tudta felidézni, mi történt a következő másodpercekben, csak azt, hogy a kisfiú már a szegélyhez ért.
És ő… ugrott.
Nem futott.
Nem mérlegelt.
Egyszerűen kilépett elé.
Egy éles dudaszó hasított a levegőbe.
Valaki felkiáltott.
A világ hirtelen elveszítette a hangját.
***
Először azt hitte, lehunyta a szemét, azután rájött, hogy nyitva van. Mégis minden másnak tűnt: nem volt sötét, de fény sem. Mintha egy áttetsző hajnal borult volna mindenre.
Lassan körülnézett.
Egy keskeny földút vezetett előtte, két oldalán magas füvek toklászai hajladoztak a szélben, ellenfényben sziporkázva. Nem emlékezett rá, hogy valaha járt volna itt, mégsem érzett idegenséget.
Valahonnan madárdal hallatszott; a levegőt frissen kaszált rét illata töltötte be.
És akkor meglátta. Nem messze tőle egy fiatal férfi állt sötét egyenruhában, aki a sapkáját egyik kezében tartotta. Pontosan úgy, mint a fényképen.
Ilona nem lepődött meg. Sokkal inkább olyan érzése támadt, mint amikor hosszú évek után végre megérkezik valaki, akire már szinte reménytelenül vártak.
A fiatal férfi elmosolyodott. Nem szélesen. Csak annyira, hogy a szeme is mosolyogni kezdjen.
Ilona lassan lépdelt felé. Amikor már csak néhány lépés választotta el őket, megállt.
Ajkán önkéntelenül szaladt ki a szó.
– Megtaláltalak…
Abban a pillanatban maga is megdöbbent. Nem ezt akarta mondani.
A fiatalember bólintott, mintha egészen természetes volna.
– Tudtam, hogy egyszer eljössz.
Ilona tanácstalanul nézett rá.
– Ismerjük egymást?
– Régebb óta, mint hinnéd.
A nő megrázta a fejét.
– Nem… én biztosan emlékeznék rád.
A férfi tekintete elsimult.
– Nem. Nem emlékeznél.
Néhány pillanatig egyikük sem szólt. A szél végigsuhant a füvön. Messziről harangszó érkezett. Nem hívó. Inkább olyan, amelyik egyszerűen tudatja az idő múlását.
Ilona végül ismét megszólalt.
– Akkor mégis… miért érzem azt, hogy mindig is ismertelek?
A fiatalember sokáig nem felelt, azután csendesen ennyit mondott:
– Vannak találkozások, amelyeket nem az emlékezet őriz.
Ilona nem értette, mégsem kérdezett vissza. Valami azt súgta, hogy ha most beszélni kezd, szétfoszlik ez a különös nyugalom, amely körülvette őket.
A férfi lassan felé nyújtotta a kezét.
– Gyere.
Nem fogta meg. Csak várta.
Ilona habozott egy pillanatig, azután ő is felemelte a kezét.
Amikor ujjaik hegye végre összeért, nem képeket látott. Nem emlékeket, hanem érzéseket. Mintha egyetlen szívdobbanás alatt végigáradt volna rajta számtalan ismeretlen élet csendje.
Napfény egy tornácon. Frissen sült kenyér illata. Szénával megrakott szekér zörgése. Eső egy vályogház nádból rakott tetején. Egy asszony nevetése. Egy kisgyerek meleg tenyere. Egy apa büszke hallgatása.
És mindez olyan természetes volt, mintha mindig is ott élt volna benne.
Ilona lehunyta a szemét. Lassan könny csordult végig az arcán.
– Mi ez? – suttogta.
A fiatalember csak nézte.
Tekintetében nem volt szomorúság.
Csak végtelen türelem.
– Az élet… – mondta halkan. – …soha nem egyetlen emberrel kezdődik.
A harangszó lassan elhalt.
Ilona úgy érezte, mintha egyszerre minden könnyűvé vált volna körülötte. Nem volt benne félelem, de kérdés sem. Csak állt a fiatalember előtt, aki ugyanazzal a nyugodt tekintettel nézett rá, mint a megsárgult fényképen.
– Aznap készült – szólalt meg váratlanul. – Reggel még otthon voltam. Délután már indult a vonat.
Ilona hallgatott.
– Anyám ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek a fényképészhez. Azt mondta, legalább marad valami utánam.
Elmosolyodott.
– Én meg nevettem rajta. Huszonegy éves voltam. Úgy gondoltam, előttem az egész élet.
A mosoly lassan eltűnt az arcáról.
– Nem lett igazam.
Ilona nem kérdezte, mi történt. Nem volt rá szükség. Valahogy mindig is tudta.
A fiatalember lehajtotta a fejét, majd ismét ránézett.
– Sokáig azt hittem, elveszett.
– A fénykép?
– Nem. Az emlékem.
Ilona érezte, hogy valami megmozdul benne, de még nem értette.
– Tévedtem – folytatta a férfi. – Semmi sem vész el egészen. Csak néha nagyon sokáig kell várni, amíg valaki újra rátalál.
A szél ismét végigsuhant a füvön. Most már nemcsak a füvek hajladoztak. Mintha maga a táj is lassan távolodni kezdett volna.
A fiatalember észrevette.
– Menned kell.
Ilona szinte tiltakozni akart.
– Még nem is tudom…
A mondat befejezetlen maradt.
A férfi bólintott.
– Tudod.
És valóban. Nem a nevét. Nem azt, hogy milyen ezredhez vonult be. Nem azt, hol halt meg. Hanem valami sokkal egyszerűbbet. Hogy hozzátartozik.
A felismerés olyan természetesen érkezett, hogy nem is lehetett volna szavakba önteni. Mintha egy egész életén át nyitva maradt ajtó hangtalanul becsukódott volna.
A fiatalember felemelte a kezét – ugyanolyan mozdulattal, ahogyan a fényképen a sapkáját tartotta.
A világ lassan elfehéredett.
***
Amikor Ilona kinyitotta a szemét, egy idegen arc hajolt fölé.
– Hall engem?
Valahol sziréna szólt.
A levegő benzin- és aszfaltszagot árasztott.
– Pislogjon, kérem!
Ilona engedelmeskedett.
A fájdalom csak később érkezett meg.
***
A csípője eltört. Az orvos szerint szerencséje volt: a sofőr időben fékezett, különben nem ússza meg ennyivel.
A kisfiúnak nem lett baja – Ilona erről kérdezett először.
Amikor megtudta, hogy a gyereknek még egy horzsolása sem esett, lehunyta a szemét, és hosszú idő óta először olyan mélyen aludt, mint talán csak gyermekkorában.
***
A gyógyulás sokáig tartott: hetekig feküdt a kórházban, majd rehabilitációs kezelések és gyógytorna következett. Mire újra egyedül tudott járni, beköszöntött az ősz.
Egy délután elővette a fényképet.
Sokáig nézte, aztán felhívta édesanyja unokatestvérét, a kilencvenkét éves Irma nénit, akivel évek óta csak karácsonykor beszéltek.
Az idős asszony sokáig hallgatott, amikor Ilona a fényképről mesélt.
– Mit mondtál? – kérdezte végül. – Mi áll a hátoldalán?
– Csak annyi… Bevonulás előtt.
A vonal túlsó végén ismét csend lett.
– Édesanyám mesélt egyszer egy ilyen képről – szólalt meg végül Irma néni. – A nagyapja rokonáról készült. Azt hiszem, Mihálynak hívták. Elvitték katonának és soha nem jött haza.
– Megvan a fényképe?
– Nem. Azt mondták, elveszett a háború után.
Ilona lehunyta a szemét. Nem mondta el, hogy a képet megtalálta egy ócskapiacon. Azt sem, hogy „találkozott” a rajta látható fiatalemberrel.
Ezek nem olyan dolgok voltak, amelyeket el kellett, vagy el lehetett volna mesélni.
***
Néhány héttel később elutazott a temetőbe, ahol a család régi sírjai álltak. A város által gondosan fenntartott, hősi halottakat őrző hantok között ott állt egy megkopott kő, ami oldalán csak ennyi maradt meg, alig olvashatóan:
M. Mihály 1894–1915
Alatta egy rövid felirat.
Meghalt a hazáért.
Ilona némán végigsimított a hideg kövön. Arra gondolt, milyen különös. Nem őrizték családjában az emléket, hiszen senki sem maradt, aki emlékezhetett volna rá.
Mégis… Valami átért hozzá. Valami, ami hosszabb életű volt az emlékezetnél.
Amikor hazatért, a fényképet hosszan nézte. Másnap kis keretet vásárolt neki, és az előszobai komódra állította.
Mellé egyetlen szál mezei virág került, amit még a temetőben szedett.
Attól kezdve minden reggel, amikor kilépett a lakásból, egy pillanatra megállt előtte. Nem azért, hogy emlékezzen, hanem azért, mert többé nem érezte úgy, hogy egyedül indul útnak.