Fekszem az ágyon,
Betegtársaim halk szuszogása hallik,
s fajdalmában olykor fel-felnyög az egyik.
A folyosón hallom ápolók lépteinek kopogását,
ahogy mennek sietős dolguk után,
hol ide, hol oda rohannak,
ahogy megkívánja az ész, vagy a hívás.
Este van, csendesülnek a hangok,
és megszólal halkan a zsoltár:
„Azt mondtam, mikor életem útja derűs volt,
soha semmi nem rendítheti meg szívem,
és még te is, Uram, jó kedvre derültél,
s erősségeket állítottál fel hegyemen…
De hirtelen elrejtetted orcádat előlem:
lásd meg, mire mégy, amikor nem látsz;
s én földre terültem, lábaim elnyúltak a porban,
odalett büszkeségem, odalett az egóm.
Hozzád kiáltok, Uram, hadd lássam újra az orcád!”
Halkul a zsoltár, csak a fénycső hangja zenél
a kórterem ránk boruló mennyezetéről,
s valahol, mélyen, a szívem dobogásán túl
visszhangzik, megszólal újra a zsoltár:
Hozzád kiáltok, Uram, hadd lássam újra az orcád!
