Dénes Ida: Sok, sok, sok

Macicska nem akar felkelni, mondtam anyának, még aludna és maradnék vele, de anya azt mondta, muszáj felkelni, ha gondolom főz kávét a játékkonyhában nekünk, de jöjjünk gyorsan, mert indulni kell. Kakaót szoktunk inni, a kakaó finom, azt kérek, arra most nincs idő, válaszolja anya, lehet kapok reggelire, ki tudja milyen finomságokat eszem, hű, de izgi, ugye? Szerintem nem izgalmas, hogy nem kapok kakaót, de megyek pisilni, mert anya kéri, Macicskát nem viszem, még a vécébe ejteném, mint múltkor a tűzoltóautót, Macicska nem örülne, lehet anya sem, milyen ügyes nagy fiú vagyok, hogy erre is gondolok, mondaná anya, de nem mondja, csak öltöztet és többet ölel, mint szokott. Majdnem indulunk, amikor kiált anya, hogy jaj, az írószer, hoz egyet, feltűri a kabátom és a bőrömre rajzol egy szívet. Ez az én szívem, ha ránézel, rád gondolok, jó, kérdezi anya, jó, mondom, mert látom, hogy ezt akarja, de nem tudom, miért tette anya a szívét a kezemre, ő tudja biztosan, mint ahogy a pénzt tudja, a parkoló automatát, meg amikor úgy beszél, hogy nem értek semmit se.
Nem mamához megyünk, más irányba és nem is sokat, amikor anya megáll és azt mondja, ez itt az óvoda, bent sok játék van, sok gyerek, és velük mind játszhatok. A sok játék jó, az üzletben is sok van, a sok játékból nekem nem kell mind, csak néhány, de anya annyit sem vesz, csak egyet, amiért én mindig szomorú vagyok, a sok gyerek játszótér, ahol veszekedés van, hogy ki üljön a hintán, én nem értem, komolyan, miért nincs annyi hinta, ahány gyerek, ha a felnőttek annyi mindent tudnak, ennyit legalább kellene tudniuk, de mindegy, nem zavar a sokaság, csokiból jó a sok. Felmegyünk hát a lépcsőn, ott levetkőztet anya, sok puszit ad – tényleg, szeretem a sok puszit is – egy szobába visz, ahol valóban sok a gyerek, játék is, a gyerekek majdnem mind sírnak, pedig egy hintát se látok, nem tudom, min veszhettek össze. Egy néni is van, anya azt mondja óvónéni, furcsa név, még nem hallottam ilyet, van Éva néni, meg Erzsi, és ismerek egy bácsinénit is, akinek nagy mellei vannak, de anya azt mondja ő nem néni, csak sokat evett, ezért én vigyázok, ne egyek túl sokat, nem szeretnék bácsinéni lenni, én apa leszek – neki kicsik a mellei – és elveszem anyát feleségül.
Én nem akartam, hogy elmenjen anya, hiába kértem, sírtam, elment, azt mondta visszajön, csak Macicska maradt, az Óvó nevű néni, a szív a kezemen és a gyerekek, akikkel együtt kellett kezet mossunk kicsi kagylókban, Macicskának tetszett, megmostam az ő mancsát is, meg az enyémet jól-jól, mert ügyes nagy fiú vagyok. Leültünk hosszú asztalokhoz, mindenki kapott kakaót, mondtam is Macicskának, na végre, ekkor vettem észre, hogy nincs meg a szív, elvesztettem a szívet! Sírni kezdtem, sírtam-sírtam, az anya szíve, az anya szíve, nem tud gondolni rám, mondtam a néninek, ő törölgette a könnyeim és azt kérdezte, miért nem tud anya rád gondolni. Mert elvesztettem a szívét, amit rajzolt ide, anya, anya, jaj, kicsi gyermek, ne sírj, mondta az Óvó, van szíved? Nem tudom, van, kérdeztem én, persze, ott bent, tedd a mellkasodra a kezed és érezni fogod, ahogy dobog, érzek valamit, az a szívem, kérdeztem, igen, válaszolt a néni, az, és tudod, kitől van? Kitől, kérdeztem, hát anyától, válaszolt a néni, anyukád adott neked szívet, ezért ő mindig rád gondol. Tényleg? Tényleg, mondta a néni, és amikor anya jött értem, megmutattam a szívemet, és annyi puszit adott, hogy azt hiszem, az már sok is. Remélem nem lesz belőle semmi gond.

További bejegyzések