Dénes Ida: Nagyapám háborúja

Üsd, vágd, nem apád! – biztat nagyapám. Kezemben kard, tőle kaptam az imént. A lécből eszkábált fegyver érdes, markolatának darabkái a bőröm alá bújnak, nem zavar. Írtom a csalánt kegyetlenül, a közös ellenséget. Dicsekszik is nagyapám nagyanyámnak, hogy lám, milyen hasznos és bátor vagyok, pedig alig látszom ki a gyomból. Harcolok, véresen komolyan, rendületlenül, nem érdekel, ha gumicsizmám szára fölött csíp a csalán, ha elfogy a szusz, feladatom van és egy katona mindent kibír. Az összes csalán kipusztítva, futok lihegve nagyapám ölébe, ő megszorít, barackot nyom a fejemre, és azt mondja büszke rám. Nagyanyám mosolyog, kerek, piros alma a kezemben a hősnek járó jutalom. Biztosan édes. De én nem eszem meg. Elbújok a pince dombja mögé és miszlikbe aprítom a kardommal. A húsa darabokban, a leve kifolyt. Próbálom a fegyvert, az erőm, tovább kóstolgatom a pusztítást. Még nem tudom, milyen az íze pontosan. Nyugtalan leszel tőle, bizsereg fejed, karddal a kezedben végig tudnád szaladni az egész Tejutat. Nem kellene se ló, se harci jármű, bírná a lábad, érzed, tudod!
Estére nagyapám egyre többször tölt a poharába. Hogy lehet ilyen hamar lenyelni valamit? Nagyapám sok mindent tud, ezt majd megtanulom én is, az biztos. Ül némán és nézeget. Miért néz úgy? Mocskos vagyok? Rosszat csináltam? Kikapok az alma miatt? Pedig a kiscsirkékhez nem is nyúltam, az csak eszembe jutott! Beszélni kezd, igaz mesét mond harcról, bujkálásról, fogságról és szabadságról. Én mindent látok, ott vagyok nagyapámmal, ketten vagyunk tankok, erősek, áttörünk falakon. Süvít a golyó a fülünk mellett, a következő lehet, hogy eltalál, de mégsem. Megmenekülünk, még élünk. Megtanuljuk, hogy milk és bread, és hogy az amerikai csoki finom, de aztán más nyelvet beszélnek körülöttünk, már nincs étel, se tej, se víz, csak fű és vérhas. Nem tudom, hogy az milyen, de biztosan nagyon rossz, mert nagyapám alig kap levegőt, és a vérnek nem a hasban a helye, azt én is tudom. Nagyanyám kérdi mi történt velünk, mondom, hogy háború. Nagyanyám elgondolkozik, tanít ő s egy szót, barizsnya. Vicces, tisztára, mint a harisnya! Ezt keresték az oroszok mindenütt, ezért bújt a húgaival az istálló padlásán szalmába. Az jó móka lehet, kipróbálom majd, de azért persze előbújok hamar, nem akarom a nagyszüleimet halálra rémíteni. Ha meghalnának, hiányoznának.
Eltelik húsz év. Nagyapám meghízva, mint a kismalacok, amiket gyerekként náluk kergettem az udvaron tavasszal. Akkor én visítottam. Télen, mikor kifolyattuk a meleg vérüket, ők. Nagyapám, amikor nem alszik, csak eszik. Ha nem kap enni sír, nagyanyám alig győz főzni. Eteti, hizlalja, mert nagyapám fél, retteg, hogy nem lesz étel, elfogy minden és éhezni fog. Ő tudja, mit beszél! Rózsafűzérként szorongatja U. S. feliratú villáját, evés után is csak kicsit csitul, inkább alszik, fáradt. Nagyanyám kér, maradjak, hátha felébred és beszélgethetünk. Nagyapám felül, figyelem a mozgását, nem értem, mit csinál. Csapkod a kezével, a lábával dobbant, aztán kiabál. Észrevesz. Határozott léptekkel felém jön, majd teljes erőből ütni kezd. Főleg a fejem. Pár pillanatig állom a támadást, aztán védekezem. Próbálom lefogni a kezeit, de alig tudok talpon maradni, lábával is rugdos. Belép nagyanyám. Kezéből kiesik a csésze, hozzánk szalad és bőgve nagyapám nevét kiabálja. Szorítom nagyapám kezeit, nagyanyám öleli. Mintha könnyebb lenne így. Nagyanyám beszél, nem tudom mit és meddig. Nem hallok semmit, mintha gránát robbant volna mellettem. Nem sírok, nem gondolkozom, nem beszélek, csak állok, tartok, vagyok. Nagyapám megnyugszik, lihegve ül le az ágyra, majd lefekszik, nagyanyám betakarja.
Vége van. Vége az eszement küzdelemnek, vége a közös csatáknak, vége az élet értelmének, vége van a hecsedliteának a szőnyegen, vége a reménynek. A háborúnak sosincs vége.

További bejegyzések