Pierre a világ legpuhább cicája.
Egy külvárosi kőlépcsőn találtam,
A kapualj sarkába dobva ült,
Ahol cigit sodorni épp megálltam.
Először néztük egymást szótlanul;
Figyelte, ahogy meggyújtom a szálat,
Kérdőn intettem: van még, hogyha kell,
Nem, kösz, felelte. Illedelmes állat.
Láttam, hogy el van gondolkozva mélyen,
És bánatosnak tűnt, úgyhogy leültem –
Nem kérdezek, de hallgatom, ha mondja.
A füstöt fújtam épp átszellemülten,
Sirályok szálltak odalent a parton,
A nap lement már, hűvös lett a szél,
És Pierre akkor lassan belekezdett,
Mint aki inkább magához beszél.
Nem értem, mondta. Semmit nem csináltam.
A középső megunt, kapott egy újat,
Hogy nagyfiú már, nem való a plüss,
És onnantól nem hagyta, hogy bebújjak
Az ágyba mellé, amikor elalszik,
S a táskája zsebébe, ahol éltem,
Most van helyettem menő telefonja,
Azt simogatja folyton. Én nem értem.
A kisebbik meg összenyálazott –
Folytatta kis szünettel, rám se nézve;
A járókába bedobott az anyja,
És azt hittem, hogy ott lenyel egészbe…
Harapdált, és a szőröm ott maradt,
Az apja akkor mérges lett, hogy ártok,
És hogy ki kéne dobni már a francba.
Hát dobjatok, gondoltam, mire vártok!
De akkor meg még jött a harmadik.
A nagylány, hát ő jó fej volt velem,
És langyos vízben kimosta a bundám,
És friss és üde lettem hirtelen;
De aztán jött egy srác és csókolóztak,
És ő egyszer miattam kinevette,
Azt mondta, „gyermeteg vagy, Annabell”,
És egy nap aztán mást csókolt helyette…
Hát így történt, hogy most meg itt vagyok,
Fejezte be Pierre, és akkor csend lett.
Tudod, barátom, mondtam neki aztán,
Itt jönnie kell még egy happy endnek.
Te soha semmi rosszat nem csináltál,
Te egyszerűen mindenkit szerettél:
Hát, hidd el, ezzel nem vagy egyedül,
Hogy ennyitől az utca rongya lettél…
Nem válaszolt, csak nézett rám. Szemében
Biztos csak rosszul láttam azt a cseppet,
A plüssmacskák olyat sosem csinálnak –
Bár furcsa ez, mert közben meg szeretnek.
Akárhogy is: én elhoztam Pierre-t,
Egy kislányhoz, ki szívéből imádja,
És minden éjjel együtt alszanak…
Mert ő a világ legpuhább cicája.
