Ó Te drága Asszony
Ki egykor oly nagyon vigyázva
köldökzsinóron eresztettél
e világra Engem
Halld tékozló fiad
Már semmi sem édesedik
tejfogaim mind kihulltak
szám cserepesedik
Kéredzkednék méhedbe vissza
mielőtt még véremet kiissza
ez a kővilág kőrengeteg
Jégcsapfogak harapdálnak
Kőkígyók falják szívemet
Kőházakban lakó kőemberek
izzadt tenyerükkel
vállon veregetnek
szokásból meg is szeretgetnek
kőfalakra karcolt kőangyalok
Néha már én is úgy érzem kő vagyok
pedig álmaim szabadon szaladgálnak
akár a musztángok
Szívemig felkorbácsolt lángok
Tüskekoronás szerelmek
Tüdőm fácskáiról lehullott levelek
fekete levelek mik majd elrohadnak
tüdőmbe rohadnak fehérré rohadnak
s megrohadva ott maradnak
cigarettafüstös tüdőmben
Undorodom undorodok dühömben
miért szültél kristályos közönybe
milliók által ölelt magányba
vásári mutatványos sátorba
miért nem szültél álomba
Látlak a Mindenség tetején
kezedben mosogatóronggyal
szívedig tornyosult tányérhalommal
Látlak a Mindenség tetején
Anyám mint a tányérokat elmosogatni
nem tudod az emberek közönyét
protekciónk sincs pénzünk se annyi mint másnak
arcomra pletykaéhes szemek másznak
kirúgtak az egyetemről
száműztek a Szerelemből
Ha szívverésem megáll
mint óra az asztalon
Évezredekig meszesedik koponyám
Nekem nem lesz utolsó vacsorám
Én nem varázsolok vért a kehelybe
és hogy vigyenek a mennybe
nem jönnek értem az angyalok
de meg kell maradnom
harangok hurcolják hangom
Embernek maradnom
Hisz a szétköpdösött cseresznyemagokból
is Fák nőnek