I
lepel rejti a szobrot
nem látni
miként szorongatja
egy rongybaba derekát
a lakót sem érdekli
minket se
mit a horizont elénk tár
így telel át a zűrzavar
a tévedés dísze
üres nejlonzacskó
bámul az éhségre míg
egyre növekszik
a gép-tudat
a szobor
alkotójának munkája által
több
mint a személyiség mit
megevett a kor
ahol félkészen
a tudomány leleménye és
messze a hit
méltósága
a gombokat hamarosan
lenyomják
a liftek egykettőre
megállnak
szakad általuk
a tömeg
pokolba zuhan
az egyén
itt
a vég
kezdetén
II
a szobor lerántja megáról
a leplet
szikla-szemével
hunyorog
a káoszban
és látja
minden ég
üres a trón
még utoljára
az ablakon kinéz
lángoló fákon ugrál
egy mókus
majd pillanatra
megáll
az ág
nehezül
az állat
szimatol
nyomában
a félelem
