Czingel Ádám: A napokba zárt költő

A Mindenben téged keres: ír és javít. Mint katonák, sorakoznak a betűk. Tótágast állnak a hétköznapok, nincs menedéke. Ebben a fejjel lefelé világban hiába keres csend-szimfóniát: a zajos élet kapuja megremeg. Átdöfött mondatai már nem szólnak a szépségről. Ruháidra néz, miket nála hagytál. Vonásaidra gondol, miket egyre lassabban tud felidézni. – Felszakadnak a varratok; a költő sóhaja betölti a rejtett teret és vele sóhajt a szegénynegyed. Az udvaron rokonok, közöny, elkorhadt üres padok. Rendért kiált, elfeledve, hogy mi a rend. Ablakán pára, benne űr. Mikor elalszik, a paplan ránehezül.