I
velem iszik a kavargó sötét –
poharunkban hiány kortyonként
érzem a bennem halványuló
esszenciát
„régebben nem bántott ennyire
az elmúlás” – akarom hazudni
homályon át-
csillanó szememmel
II
születésem pillanatában mikor
vérrel borítva felordítottam
a megsemmisülés érzete
vont magához
hogy negyed évszázaddal
később hiány csússzon
torkomon ami hitetné
hogy higgyem:
már születéskor fájt a világ
s már ott sem lehetett mit tenni –
mélyen magamban kutatok
miképp érzem a hiány
telni kezd s a mínuszból
áthajlok pluszba – hajnalodik
kívül-belül – van egy pont:
a zérus pont ahol teljességet kap
pszichém – haldokló világom és
a színes ébredésem közti rész egy
fehér medence mely megtisztít
hogy láthassam az új –
III
– napot