Csak megmozdultam. Vagy még azt sem.
Nem tudom már visszahozni azt a pillanatot,
mikor egy másodperc alatt mássá lett minden.
Talán ennyi idő sem telt el. Mindössze egy
milli-, mikro- vagy nanoszekundum, és
valaki más állt a tűzhely előtt a forrásban
levő tésztát kavarva. Az a valaki egy furcsa
szúrás érzett a mellkasában, összehúzódott
a teste, minden lélegzetvételnél egyre
kevesebb levegőt szívott be, fájt a legapróbb
mozdulat is, így mozdulatlanná dermedt, a
fakanál a földre esett és eszébe sem jutott,
hogy felvegye. A szívem az, gondolta. Állt
összehúzódva, a halálát várva, az útjukra
kelő éber gondolatokkal, és percek múltak el,
de a halál nem érkezett meg. Bearaszolt
a nappaliba a lányához, ne ijedj meg, Esztim,
semmi baj, most lefekszem, szúrást érzek a
szívemben, a tészta fő, ne felejtsd el. Feküdt,
szinte mozdulatlan, egész nap, a lánya ott ült
mellette, mama, kórházba kellene menned,
mondta, nem, nem, elmúlik ez, csak pihenek,
és magában azon imádkozott, bárcsak igaza
lenne, nem halhat még meg, nem hagyhatja itt
a lányait, megöregedett szüleit, a félbetörött
életét a be nem teljesített álmokkal, és próbált
erősnek látszani, hogy a lányát ne ijessze meg,
miközben érezte, mégis talán a félelmeiről
kellene beszélnie, idehívni a másik lányát is,
legyenek együtt, talán holnap már nem lehet,
és a lánya felhívta fekvő anyja barátait, beszéljenek
vele, jöjjenek, vigyék el kivizsgálásra, és a nő
hiába tiltakozott, jöttek, autóba rakták, ügyeletre
mentek, és végül mindenki fellélegzett, a
valakiből is újra én lettem, mikor az orvos
az EKG–ra pillantva azt mondta, nincs
semmi baj, nem a szív az, ami a fájdalmat
okozza. Két hét múlva, kedden, nagyhéten,
apám kivitte anyámat a szőlőhegyre, leültette
egy székre, legyen vele, míg megkocsozza
a szőlőt. Csak tovább lépett a sor közepén. Egyet.
Összeesett, nem kelt fel többet. Hátsófali
szívinfarktus vitte el. Nem voltam ott. Nem voltam
vele. Hazaérve már csak a halott apámat láttam, a
hullaházban. Ismertem, és mégsem. Nem találtam,
akit kerestem Nem értettem, hogy nem
várt meg, hogy nem mondott nekem egy szót sem
utoljára. És azt sem, én ezt háromszáz kilométerről,
miért nem éreztem, hogy voltam képes végigcsinálni
a napomat, miközben apám, a messzi szőlőhegyen,
igent mondott a hozzá látogató Istennek. Csak lépett
egyet. És egy másodperc alatt mássá lett minden.
Talán ennyi idő sem telt el. Mindössze egy milli-,
mikro- vagy nanoszekundum, furcsa szúrás érzett
a mellkasában, összehúzódott a teste, minden
lélegzetvételnél egyre kevesebb levegőt szívott be,
rárogyott szeretett földjére és meghalt. Hónapokkal
a halála után jöttem rá, együtt voltunk abban a
pillanatban. Valahogy előre tudtam, amit nem lehet,
előre fájtam, előre féltem, előre éltem át a percet,
amit majd ő él át. Nem várt meg. Egy szó nélkül
ment el. De valaki, valahol, engedélyt adott, hogy
meghalhassak vele. Előre. Kicsiben. Hogy ő majd,
nagyban, érezze, tudja, nincs egyedül. Vele vagyok.
Érzem, amit érez. Jobbján az Isten, balján én álltam ott
a szőlőhegyen, míg anyám hátulról ölelte. Így halt meg.
Már tudom.
Budapest, 2025.05.31.